Just Two Songs BL.🔞 Befejezett.

4.

Too sad to dance

Jikook

Villámgyorsan véstem a sorokat a papírra, minden egyes betűt átitatva a bennem dúló őrült haraggal, az első vonaltól az utolsó pontig.

,,Kaja az asztalon, gyógyszer a szatyorban. Felhívtam a főnököd, hogy beteg vagy, ma nem mész dolgozni. Mire hazaérek, egy szemetedet sem akarom látni. Tűnj el!"

Majd a postitet egy hűtőmágnessel a fémajtóra helyeztem, jól látható módon. Csak ezután szembesültem vele, hogy az Eiffel-tornyot ábrázoló, egyébként haszontalan gipszfigura is az ő emlékét hordozta. Ha tényleg minden ilyesmit magával vinne, jobb ötlet lenne költöztetőfurgont kérnem a lakásunkhoz. Vagyis...a lakásomhoz.

Viszont ezen nem volt sem időm, sem pedig energiám tovább gondolkodni, ugyanis már egy tíz perce így is a munkahelyemen kellett volna lennem, a reggeli gyógyszertáras, illetve telefonhívásos akciómat pedig nem kalkuláltam bele az időmbe. De ez a tíz perc igazán semmiség, tulajdonképpen ingyen ár azért, hogy végre nyugodt életem lehessen. Egy jól megérdemelt, Jeon Jungkook mentes élet. Ebbe félelmetes volt belegondolni.

Az elmúlt este kegyetlenül összevesztünk, ő kiabált, én sírtam, majd én kiabáltam és ő csapkodott. Szokása volt, ha dühös volt, egy ideje pedig már kifejezetten Jungkook-biztos tárgyakat helyeztem el a lakásban, amiket ha le is vert idegességében, nem tört össze apró szilánkokra. Ám nem gondoltam volna, hogy mégis maradt a keze ügyében olyan, amit csupán a szavaival, s egyetlen tettével képes volt megszámlálhatatlan szemcsévé zúzni.

A táncterembe érve a nálam nem több, mint öt-hat évvel fiatalabb diákjaim kerek szemekkel néztek hol rám, hol a falon lógó órára, s én cseppet sem szégyenkezve kértem tőlük elnézést, amiért megvárattam őket. Hiszen ma olyan dolgot tettem, amit már évekkel ezelőtt meg kellett volna tennem. Mert amikor neki utoljára vettem meg azt a csomag gyógyszert, valójában én voltam az egyetlen, aki a gyógyulás útjára lépett. És ez büszkeséggel töltött el, szégyennel egy kicsit sem.

Csak a diákok...ők voltak, akik még ezen a helyen is rá emlékeztettek. Ugyanígy nézett, őzike szemekkel, s mikor elrontott egy lépést, idegesen húzta fel az orrát. Én rajta nevettem, ő pedig akkor még azt hiszem, igazán szerette a kacajom. Ő volt az első, akit táncolni tanítottam. Az ő biztatására mertem elkezdeni azzal foglalkozni, amit a legjobban szerettem; táncolni és táncot tanítani. Érdekes módon kettőnk közül én voltam a tanár, én mégis jobban bíztam benne, mint saját magamban, az irányítást pedig önzetlenül a kezébe adtam. Akkor még nem sejtettem, hogy a gyeplővel, amit ő eleinte oly lazán tartott, nem az úton fog vezetni, hanem a mélysötét erdőben egyenesen a szakadékhoz.

Ahogy a zene ritmusára dobbanni szokott a szívem, úgy most minden mozdulatomba hűvösen beleremegtem. A basszus úgy dobolt a fülemben, mintha csak ki akarná szakítani a hártyámat, minden egyes megszólalásával ugyanarra az ajtócsapódásra emlékeztetve. Mintha meg akarna győzni afelől, hogy utána kellett volna mennem. Minden bizonnyal, ha így tettem volna, most nem lennék sem megcsalva, sem hülyének nézve. De ha megtettem volna, nem ez lett volna az utolsó ajtócsapás, amibe nem csak a ház, de a szívem is megremeg.

Miután ő elment, én nem kerestem jó darabig, biztosra vettem, hogy egy barátjánál éjszakázik. Ez volt a rutin: összevesztünk, ő amit tudott, a földhöz vágott, majd elviharzott és én takaríthattam utána. Minden egyes alkalommal egy halom virággal tért vissza, tejben-vajban fürdetett, csókjaival szeretett, ölelésével nyugtatott, úgy bánt velem, mint ahogy...mint ahogy mindig is vágytam rá. Olyan jól tudta, hogy milyen könnyen kenhető vagyok, ha szeret. Minden egyes alkalommal, kivéve tegnap estéig.

A haverja megírta, hogy elmentek egy közeli szórakozóhelyre, hogy Jungkook kiadhassa magából, amit egyébként nyilvánvalóan nekem szánt volna. Ez szokatlan volt, ugyanis ő sosem járt bulizni, nem szerette a tömeget, a részeg embereket, ő maga sem ivott gyakran. Mindig csak velem járt el, én pedig nem kellett aggódjak amiatt, hogy ránéz bárki másra körülöttem. Imádta, ahogy táncolok és imádott velem táncolni. Az évek alatt hasonló tánc-megrögzötté tettem, mint amilyen én magam is voltam. De ő sosem tudta egyedül csinálni.

A véletlen műve, avagy az élet kiszámíthatatlan furfangossága, hogy én mégis aggódni kezdtem miatta, nem tudván, hogy valójában már rég magam miatt kellett volna aggódnom. Ilyen voltam én; szerettem ha a szívemmel szívtelenül bántak. Annak a lánynak a hangja a telefonban viszont nem a szívemet hasította ketté. Aznap este ő a szavaival sokadjára megölte a lelkemet, de tettével először ölte meg bennem az emberi mivoltomat.

Mert a hűtlenség bűn, ezért büntetést érdemel, de ez a büntetés enyhíthető és végtére a bűnt is meg lehet bocsájtani. Hiszen a szerelem mögött ott húzódott a minket összekötő elszakíthatatlan szál; a szeretet. Éppen ezért, csak az ember maga képes fölmenteni a másikat a bűne alól. S ha csupán a szívem sérült volna, én gondolkodás nélkül oldoztam volna őt fel, majd borultam volna a karjaiba sírva, és öleltem volna a végtelenségig. De ezúttal a bennem élő embert érte a kegyetlen bántalom, őt gyalázta meg megbocsáthatatlanul.

Hogy sírtam e miatta? Persze. De a könnyek után mi marad, ha azok elfogynak? Bolond, aki azt hiszi, üresség. Vagy, ha valóban ürességet érez az illető, az nem szeretett igazán. Mert ami marad, az egy marcangoló szörnyeteg, egy fojtogató démon. Ezt hagyta maga után az az ember, akinek a démonját zavarta a tiszta szellemem.

Így hát azt tettem, amit neki is tanítottam, a táncban mondtam el mindazt, amit szavakkal nem tudtam. Ő mindig rossz volt az érzelmei kifejezésében, talán ebből is fakadt az a sok vita, ami köztünk volt. Minden csak úgy kirobbant belőle, csak mikor táncolt, akkor tudta kontrollálni. Én megtanítottam rá, hogy a tánc egy szeretetnyelv, megtanítottam őt jól beszélni ezen a nyelven. Megtanítottam neki, hogy tudja kifejezni az érzelmeit a zenére. De ezúttal úgy tűnt én is meghasonlottam a szakmámban. Elbuktam, mint tanár.

Ezúttal pedig nem volt más választásom, mint egyedül fellépni egy olyan páros versenyszámban, amit az életben úgy hívtak, hogy szerelem.

És mire hazaértem, ő tényleg eltűnt. Se egy mosatlan ruha, se egy fogkefe, még azt a közös képünket is elvitte, ami a nappali polcán állt tavaly nyár óta, és én mindig a legnagyobb figyelemmel törölgettem le róla a port minden héten. A bögréjét, amit még én festettem neki, és a legrosszabb napjainkon is abból itta a reggeli kávéját, magával vitte, és bár kíváncsi voltam, mi lesz annak a sorsa, sejtettem, hogy már nem lesz lehetőségem megtudni. Egyetlen tárgyat hagyott maga után, az Eiffel-tornyos mágnest, alatta egy új üzenettel.

,,Túl szomorú vagyok ahhoz, hogy táncoljak. Most nagyon jól jönne egy tanár motivációja. Tudnál valakit ajánlani?"

pinkylightgirl