Just Two Songs BL.🔞 Befejezett.

10.

Az ismeretlen

Ez a látvány, amely egyszeriben ismeretlenek tűnik, okszerűtlenül felmelegíti a mellkasomat. Idegen érzés, én sosem tapasztaltam hasonlót, de nem lehet rossz. A fekete ruhába bújtatott férfi megragadja a fehér ágyon ülő fiú kezét, és hiába ficánkol a másik, nem ereszti. Innen is látom, hogy belefehérednek az ujjpercei a szorításba. Az arcán mímelt nyugodtság ül, de a szemében látom, hogy mennyire zaklatott. Annak a fiúnak a szoba a mindene, amije van. A másik szabadabb, minden nap elmegy, de végül mindig visszajön. Még akkor is, ha veszekednek. Még akkor is, ha a fiú megkéri, hogy többé ne térjen vissza. A trauma beszél belőle. Egy kis szörnyeteg fészkelte magát a mellkasába, ami hazug szavakat rejt a szájába, és nem tehet ellene semmit, kifolynak belőle. Már sötét van odakint, égnek az utcai lámpák, de a feketébe öltözött férfi még mindig az ágya mellett áll, és könny visszafojtva hallgatja az ocsmányságokat, amik elhagyják a fiú száját. A szemközti épület ablaka visszaveri a piros-neon betűket, amit az intézmény tetejére függesztettek. ,,Félúton Alapítvány"
Ismerem a fiú történetét, de a nevét nem. Szörnyű dolgok történet vele. Amíg nem ismerem meg a nevét, úgy fogom hívni, hogy Te. Te két éve szakított az előző barátjával, az ex pedig olyan zaklatottá vált Te döntésétől, hogy a szuterénjébe zárta. Hetekig rostokolt ott. Miután kijutott, drogfüggő lett, csak ezután találkozott a jelenlegi párjával, akit csak úgy hívok, hogy Feketeruhás.
— Nem kell itt lenned, belefolynod ebbe az egészbe, amikor eddig is egyedül harcoltam, és most is képes lennék rá!
Te vöröslő szemmel néz a Feketeruhásra. Az arca eltökéltségtől és haragtól izzik, ahogy végigvezeti a tekintetét a párja arcán. A Feketeruhás közelebb hajolt hozzá, így már nem láttam olyan tisztán az alakját. Te és az én kórtermem egymással eszemben van, ezért mindig nyitva hagyom az ajtót, hogy bepillanthassak az életébe. Abba a sötét, széthulló félben álló kis életébe, amit tovább rombol az érzelmei miatt. Legszívesebben elmondanám neki, hogy ez nem tart örökké. Hamarosan jobban lesz, elmúlik a harag és a kín. De én sem vagyok jól.
— Ne beszélj úgy, mintha önző lennél — Feketeruhás halkabban beszél, így nem jut el az én szobámig minden szava. — Nem vagy az. Kérlek, hadd maradjak itt még egy kicsit.
— Miért?
Te dühösen összeráncolja a homlokát, a két szemöldöke között mély rovátkák jelennek meg. Egyre dühösebb és dühösebb. Egyszer ki kell törnie. Amíg visszafojtja a haragját, nem fog elmúlni a szorító érzés a mellkasában. Te, add ki.
— Mert szeretlek, minden feltétel nélkül.
Pír szökik az arcomra. Olyan hétköznapian hangzik a férfi szájából ez a kijelentés, mintha csak azt mondaná: nincs a pékségben több kenyér. Mégis hevesebben ver a szívem a hallottaktól. Én, Te helyében sírva fakadnék, bocsánatot kérnék a viselkedésemért, és megölelném.
— Undorító vagy — suttogja, mégis olyan éllel mondja, hogy elvágja a dobhártyámat. — Olyan vagy, mint egy farok csóváló kiskutya. Hát nem érted, miken mentem keresztül? Egyedüllétre van szükségem, idegesít, hogy minden nap eljössz, és tudom, hogy nem értem teszed, hanem magadért. Lehervad az arcomról a mosoly, és visszadőlök az ágyamba. Ez még nekem is fájt. A feketeruhás háttal áll nekem, de látom, ahogy lehajtja a fejét, és elereszti Te kezét, amit egészen idáig szorongatott. A fiú karja az ágyra hullik, ezután azonnal elhúzza.
— Szóval, szerinted én vagyok az önző? — hallom, ahogy szipog, de nem sír. — Amiért azt akarom hogy érezd: melletted vagyok?
— Nyálas vagy.
Te arcán elsőnek csillan megbánás. Pír szökik az arcára, és leszegi a tekintetét a hófehér huzatra, ami kígyózva tekergőzik alatta. A helyében én is szégyellném magam, de tudom, hogy képtelen abbahagyni. Egyszer én is szerelmes voltam egy Hyun nevű férfiba. Ő nem szeretett engem annyira, mint Feketeruhás a fiút, ezért én is elüldöztem. De ő nem maradt. Elment. Azonnal.
— Oké, hadd legyek nyálas és önző, ha ez kell ahhoz, hogy veled lehessek.
Te továbbra sem néz a szemébe. A hófehér huzatot babrálja, közben a cserepes ajkát harapdálja.
— Viszlát, Jungkook.
Szóval, a Feketeruhásat Jungkooknak hívják. Újra előredőlök. Kérlek, Te, ne küld el újra. Ha legközelebb nem jön vissza, jobban fog fájni. Szigorú, kíváncsi tekintettel révedek a szemközti szobába, és úgy hegyezem a fülem, mint korábban még soha. Jungkook egyik lábáról a másikra helyezi a testsúlyát. Teketóriázik. Felemeli a karját, megsimítja a szomorú arcú fiú haját, aztán sóhajtva megfordul. Megpillantom az arckifejezését. Csupán egy hajszál választja el attól, hogy könnyekben törjön ki. Legszívesebben elmondanám neki, hogy mindez nem az ő hibája. Egyiküké sem. Hogy ne érezze magát hibásnak azért, amiért nem tudja megmenteni őt.
— Viszlát, Jimin. Nem jövök vissza.
Jungkook tempós léptekkel ered meg az ajtó irányába, és úgy elsiet a szobám előtt, hogy csak a fekete kabátja libbenését látom. Olyan hangosan kopog a cipője a fényes márványpadlón, ahogy trappol, hogy egészen a liftig hallom a zaját. Megnyomja a gombot, kinyílik az ajtó, aztán betartja a szavát: elmegy, nem jön vissza. Olyan szaporán dobol a szívem a mellkasomban, hogy néhány másodpercig nem hallok mást, csak a bordáim között verdeső éltetőszervemet. Bumm, Bumm, Bumm. Beleroskad a mellkasom. De vajon mit érezhet most Jimin? Óvatosan előredőlök, és kipillantok az ajtón. Ott ül az ágyban a párnái között, maga elé réved, az arca olyan fehér, mint a huzat a matracán. Ekkor egyszeriben elsírja magát, úgy zokog, mint egy csecsemő, az elkeseredett hangja betölti az egész intézményt. Fuldoklik. Alig kap levegőt. Látom, ahogy beleroskad a mellkasa, épp úgy, mint az enyém az előbb. Egy ápolónő szalad a szobájába, susog a testén a kemény anyagú fehér ruha. Leül az ágya szélére, óvatosan a hátára fekteti a tenyerét, és közelebb hajol hozzá.
— Baj van, drágám?
— El-el-elküldtem! — mondja szakaszosan. Megnehezíti a dolgát a sírás, a torkában növekvő fájdalomgombóc.
— Ne-nem jön vi-vissza!
Az ápolónő kifújja az ajka közül a levegőt, és megsimogatja Jimin vékonyka hátát, amihez hozzátapad a fehér ruhája.
— Volt olyan, hogy nem jött vissza, drágám? Nem, ugye?
Most valamiért hevesebben zokog. De miért? Akarja, hogy visszajöjjön, vagy sem?
— Legszívesebben elrepülnék ebből a szobából. Olyan kicsi, és magába foglalja minden bánatom. De Jungkook... ő ezt nem érti. Maradni akarok, de közben szeretnék elmenni. Szeretem őt, de...
Sajnos én sem értelek, Jimin. Miről beszélsz pontosan? Mire van szükséged? Boldogság, szomorúság, bármilyen érzelemről is legyen szó, ez a hely elfogadja. Amikor a szobád az érzelmed szemetesévé válik, és túlcsordul, majd megérted, hogy csak ennyire volt szükséged. Engedd ki. Éld át. Én is átestem ezen egyszer. Legszívesebben felkelnék az ágyból, odasétálnék hozzá, és elmondanám neki, hogy:
— Éld meg a fájdalmad, drágám, most ezt fog segíteni.
De az ápolónő mondja ki helyettem. Visszaroskadok az ágyba, magamra húzom a takarót, és úgy alszom el, hogy közben Jimin sírását hallgatom. Fájdalmas álomba ringat. Hyunról álmodom. Az ónix fekete szeméről, a tejfehér bőréről, a sötét hajáról. Hajnal kettő tájékán nem bírom tovább hallgatni Jimin sírását, felülök az ágyon, és a szemközti szobába pillantok. Az oldalán fekszik, egyfolytában szipog, az arca már olyan vörös a könnyektől, mint az elvonó tetején található piros betűk. Felülök, lecsúszom az ágyról, aztán átcsoszogok a papucsomban a nővérpulthoz. A fehér ruhába bújtatott nő álmos tekintettel néz rám, az arcát megvilágítja a lágyan pislákoló monitor fénye, amin az elvonón fekvő ,,sérültek" életjeleit nézi.
— Tudom, hogy késő van, de megtudná adni a szemközti szobában fekvő fiú telefonszámát? Zavartan felvonja a szemöldökét.
— Miért nem megy át?
Félszegem megvonom a vállam.
— Attól tartok, hogy megijedne tőlem.
Lágy mosoly szökik az arcára, megfordul a gurulós székével, és leemel a háta mögötti polcról egy dossziét. Miközben Jimin nevét keresi, újra rám pillant.
— Angyali vagy, tudod? Amiért segíteni próbálsz.
— Csak nem bírom nézni a szenvedését. Az a szoba felőrli szegényt. Tudom, mert én is átmentem ezen. — Tudom, szívem.
Felém csúsztat egy papírt, de a protokoll miatt letakarja a személyes adatait. Csak a telefonszámát és az életkorát látom. Istenem, csak húsz éves... Beütöm a számot a mobilomba, elmentem a nevét, aztán biccentek egyet a nővérnek, mielőtt visszamennék a szobámba. Közben megírom a levelemet. ,,Kedves, Te. Nem ismersz engem, én sem ismerlek téged, csak tudatni szeretném veled, hogy nem vagy egyedül. A fájdalom és a harag el fog múlni, és ígérem, hogy hamarosan minden rendben lesz. Ígérem". Már az ágyam sarkánál állok, amikor elfog a sóvárgás. Az éjjeli szerkényem és az ágyam között váltogatom a tekintetemet. Drogfüggő vagyok. Három hete nem nyúltam hozzá, de a cigarettát képtelen vagyok letenni. Kihalászom a kistáskámból a cigimet és a gyújtómat, aztán lemegyek a parkba dohányozni. Mihelyst leér a tüdőmbe a füst, euforikus érzés árad szét a mellkasomban. Lassan fújom ki. Olyan lassan, hogy csípi a számat. Ekkor megszólal a mobilom. Újkeletű izgalom fészkeli magát a bordáim közé, amikor megpillantom a kijelzőn Jimin nevét. ,,Idegen! Könnyes szemmel olvastam a leveled, köszönöm a bíztató szavakat. Remélem, hamarosan te is jobban leszel".
Megmosolyogtat a válasza. Az ujjaim maguktól írják meg a következő sorokat, melyekben további ösztökélő mondatokat kovácsolok össze. Ezután visszamegyek a szobámba, de továbbra is üzengetünk egymásnak. Egészen hajnali négyig beszélünk. Utána már nem válaszol a levelemre. A szemközti szobába pillantok. A telefonjával a kezében aludt el, a képernyője fénye lágyan megvilágítja a fél arcát. Elmosolyodom, leteszem a mobilomat az éjjeliszekrényemre, aztán az oldalamra fordulok. Másnap reggel — aznap, csak pár órával később —, a telefonomra érkező üzenet hangjára ébredek. ,,Idegen, itt vagy? Elküldtem. Nem fog visszajönni. Mit csináljak egyedül ebben a szobában?" Az ágya melletti kisszéken ül. Amióta itt van, egyszer sem láttam kikelni az ágyából. Ez örömmel tölt el. Még az ablakát is kinyitotta, hogy friss levegő áradhasson be. A szél lágyan mozgatja a fehér függönyt, ami olykor-olykor eltakarja az alakját. ,,Te, ha szeret, visszajön. Tudom, hogy szeret". Megugrik a székében, amikor üzenetet kap tőlem. Egy leheletnyi mosolyt látok az arcán, ahogy elolvassa az üzenetem. Talán egy kicsit segíthetek neki azzal, hogy beszélek vele. Velem senki sem beszélt, amikor úgy éreztem magam, mint ő. ,,Egyszer mindenkinél betelik a pohár, Idegen. Mi van, ha most telt be? Nem vagyok jó ember". Megingatom a fejem. Nem szeretném, hogy ilyen keményen bánjon magával. ,,A fájdalom beszélt belőled, és ezt ő is tudja. Jó ember vagy, Te". De nem jött vissza. Aznap nem jelent meg Jungkook a fekete ruháiban, ahogy a következő, és az azt követő napokon sem. Kezdtem azt hinni, hogy a szerelme nem is olyan erős. Hogy az a látvány, amely egyszeriben ismeretlenek tűnt, és okszerűtlenül felmelegítette a mellkasomat, csak látszat volt. Két heten át beszéltem Jiminnel. Mindenféléről. Egyre kevesebbet beszéltünk a fájdalomról, és egyre többször láttam mosolyogni. A rákövetkező héten pedig kiengedték. Figyeltem, ahogy összepakolja a holmijait. Én a sötét szobámban ültem, és figyeltem az alakját, ahogy megvilágítja az utcai lámpák fénye. Megvártam, míg teljesen összepakol, hogy együtt távozhassunk. Engem is kiengedtek. Én már felöltözve, útra készen ülök az ágy szélén, miközben azt mondogatom magamban: képes leszel élőben is hozzászólni. Jimin a vállára kapja a táskáját, elköszön a nővérektől, majd vet egy utolsó pillantást a hófehér börtönére. Aztán megered a folyosó felé, a lift irányába. Felpattanok az ágyamról, veszek egy mély levegőt, és a nyomába eredek. Hátulról figyelem őt, ahogy elhagyja ezt a helyet. Kilóg egy fura tincs a hajából. Biztosan elfeküdte. Megnyomja a gombot, a lift pedig elindul felfelé. Szorosan mellé állok. Amíg várakozunk, elhitetem magammal, hogy még van időm felkészülni arra, hogy megszólaljak. Még van, amíg ideér a lift. Oldalasan rápillantok. Ragyog az arca. Visszanyerte a színét, a szája szegletében pedig ott van egy látható kis görbület. Örülök, hogy jobban van. Viszont önző módon azt kívánom, bár tudná, hogy velem beszélt egészen idáig. Bátorság.... bátorság... Összeszorítom a fogam, mély levegőt veszek, miközben vastag izzadtságréteg jelenik meg a homlokomon. Mit mondjak neki? ,,Szia, én vagyok az Idegen, miújság?" Épp szólásra nyitnám a számat, amikor megérkezik a lift, Jimin pedig belép a masinába. Az ajtó bezáródik előttünk, miután megnyomja a fölszint gombját. Most érzem életemben elsőnek a csend súlyát. Nehéz. Nyomja a vállaimat. A mellkasomat. Félénken felé fordulok. Nem teljesen, hogy ne tűnjek tolakodónak. Én tényleg csak azt szeretném, hogy meggyógyuljon, és hogy tudja a nevemet. Azt akarom, hogy elköszönéskor kimondja a nevemet. Figyelem a lift oldalába szerelt képernyőt, ami mutatja, hogy hány emelet van hátra. Csak egy. Ki akarom mondani. Kimondom. A lift ajtaja kinyílik, Jimin megigazítja a vállán a táskáját, és elindul. Összeszorul a torkom. Elnehezült mellkassal nézem, ahogy kilép a liftből.
— Viszlát! — felém pillant.
Elkerekedik a szemem, az ajkaim elnyílnak egymástól a meglepettségtől. Egyszeriben melegség fészkeli magát a mellkasomba, amiért elköszön az idegen embertől, akivel egy liftben utazott. Olyan meglepetés volt ez számomra, hogy képtelen vagyok szóhoz jutni. Végül nem árulom el neki a nevemet. Sietve távozik az épületből, kimegy a sötét parkolóba, melyet csak az utcai lámpák fénye világít meg, illetve a piros betűk az intézmény tetején. Az ajtóból figyelem, ahogy Jimin megtorpan a kapuban. Ott áll a Feketeruhás, kiolvashatatlan arckifejezéssel néz rá, aztán se szó se beszéd, magához öleli Jimint. Visszaöleli. Innen is látom, ahogy megreszketnek a vállai, és kitör belőle a zokogás. De ez nem a fájdalom miatt van. Most a megkönnyebbülés miatt sír. Hangyányi mosoly szökik az arcomra a jelenetük láttán. Hát, mégsem csak látszat volt az a szeretet, ami megmelengetett aznap. Miután Jimin és Jungkook kézen fogva eltűnik a szemem elől, én is elindulok a kijárat irányába. Kissé letörten, kissé csalódottan, amiért ebben a ,,sztoriban" senki sem ismeri meg a nevemet.
— Kim Osean!
Megtorpanok. Meglepett arckifejezéssel pillantok hátra a vállam fölött. Nem akarok hinni a szememnek, amikor Hyun sötét tekintetével találom szembe magam. Nem kéne itt lennie, csúnyán váltunk el egymástól. Elküldtem őt, akárcsak Jimin a szerelmét, de Hyun tudomásul vette a kérésemet. Mégis nagyot dobban a szívem a jelenlététől.
— Miért jöttél vissza?
Hyun elindul felém, halkan ropognak a talpa alatt a kavicsok sétálás közben, aztán megáll előttem. Egész testemben megborzongok a közelségétől.
— Kim Osean, soha többé ne merj elküldeni engem — a hangja határozottsággól izzik. — Ha megteszed, hozzád ragasztom magam. Nem viccelek.
— Még nem válaszoltál, hogy miért jöttél vissza. Óvatosan pillantok az ónix fekete szemébe. Az ő szájából akarom hallani.
— Sajnálom, hogy leléptem, de időre volt szükségem.
Ha nem láttam volna Jimin és Jungkook történetét, melyben a Feketeruhás bebizonyítja, hogy az idő a segítségükre lehet, talán faképnél hagynám. De most őszinte mosoly szalad az arcomra, amit hiába próbálok takargatni, nem tudom elrejteni Hyun elől. Megragadja a karomat, szorosan magához húz, aztán a mellkasához tapasztja a tenyeremet. Meleg. Érzem, ahogy hevesen dobol a szíve a bordái között. Az enyémet is erre készteti.
— Megígérem, hogy biztonságban leszel mellettem, Osean. Menjünk haza.
Összekulcsolja az ujjainkat, és megered velem a kijárat irányába. Így, összeforrva hagyjuk el a hófehér börtönömet, aminek fogja voltam. Nem tudom elrejteni a mosolyomat. Megint nem. Le sem tudnám tagadni, mennyire boldoggá tett azzal, hogy visszajött hozzám. Hyun megáll az autója mellett, kinyitja előttem az ajtót, de mielőtt beszállnék, a mobilomra pillantok. Valaki új üzenetet küldött nekem. Újfent felgyorsul a szívverésem, amikor megpillantom Jimin nevét a kijelzőmön. ,,Sajnálom, hogy nem ismertelek fel azonnal. Elárulod a neved?" Meleg mosoly szalad az arcomra, miközben legépelem számára a hangyányi válaszomat. Aztán beülök az autóba, és hagyom, hogy Hyun egy szeretetteljes puszit nyomjon az arcomra. "Osean".
cserenana