Just Two Songs BL.🔞 Befejezett.

1.

Andris: Álmaink és büszkeségünk.

Gábor

Pár hete, talán három is van már, amikor is Andrisom mosolyogva mesélte el nekem, hogy talált valami munkát. Hiába mondtam, hogy én jobban szeretem, ha itthon van, mindig hazavár engem, de a lelkesedését látva mégis belementem.
– Ez egy alkalmi munka a Libri-ben. – újságolta ragyogó arccal miközben befészkelte magát az ölembe.
Én, és szerintem ő is tudta, hogy ez nem a legjobb ötlet, mert ha tovább ficánkol, ebből nem beszélgetés, hanem BAszélgetés lesz.
– Az LMBTQ könyveket fóliázod majd be, szívem? – kuncogtam, és ujjaimmal a csípőjét simogattam közben.
– Dehogyis, te mafla! – kacagott, és közben ficánkolt, forgolódott, hogy a bőréből minél nagyobb felületet érhessek el. – A központi raktárunkban fogok dolgozni, és én szedem össze a könyveket, havi tizenöt nap csak. A pénz jól jönne...
– Miért Andris? Hiányt szenvedsz valamiben? – komolyan kérdeztem, de ő mégis viccesen fogta fel.
– Csakis benned, és amit adhatsz! – ennyi volt a válasza akkor, majd a beszélgetésünk egy szenvedélyes éjszakába csapott át.
Mint mondtam az elején, azóta eltelt három hét, és köztünk nem változott semmi. Mire hazaérek, már itthon van ő is, ráadásul csak heti három nap, és ő nagyon is élvezi. Örülhetnék vagy meg is nyugodhatnék akár, de nem tudok, mert egy dolgot hanyagolni kezdett. És ez az írás! Azt mondja, nincs ideje, és valamiért az ihlet is nagy ívben elkerüli, ettől pedig kedvetlen, és ezt én nagyon nem szeretem. Ma korábban hagytam el az irodát, mert Andris is otthon van, így talán segíthetek neki ötletelni, ugyanis két napja újságolta el, hogy indul egy újabb kihívás, amit még akkor vállalt el, amikor nem tudta, hogy dolgozni kezd. Bár ezzel kapcsolatban van egy furcsaság, de a frusztráltságát látva inkább nem kérdeztem rá. De majd ma! Ma megbeszélünk mindent!
A házunktól két sarokra lévő cukrászda előtt megálltam, és gondoltam: egy kis boldogsághormon nem árthat, így vettem neki pár szelet süteményt, amit imád. Hogy jó döntést hoztam, az már az előszobában kiderült, ugyanis szerelmem elém rohant, és egy isteni csókkal köszönte meg a süteményt. Én boldog vagyok, hogy örömöt szereztem neki, a csókjaival sem tudok soha betelni, de... és itt jön a „de". Hiányzik nekem valami! Ne ijedj meg, nem rossz dologra gondolok most, olyan valami hiányzik, amit már megszoktam, és az életünk része volt egészen addig, amíg itthon volt, és nem dolgozott. Hogy mi ez? Még egy hónapja is arra jöttem haza, ahogy a szépségem az asztalánál ül, és a nyugilabdáját kíngyolja, majd pár perc múlva amint ihletet kapott, hallottam, ahogy az ujjai alatt kopog a billentyű. Azonban ez már nincs. Ki se nyitja a gépét, a tableten ellenőrzi és olvassa el az aznapi sztorit.
– Nem írsz, szívem? – kérdeztem rá ebéd közben.
– Nincs ihletem... – hallottam a hangján, hogy szomorú, ezért egyre biztosabb vagyok abban, hogy segítenem kell neki.
– Mi a téma, segítek neked! – próbálkozom, amitől neki fel is csillant a szeme.
Ez az! Ezt az Andrist szeretem én!
– Dalos kihívást indított Mam...
– Várj! – intettem le szerelmem. – Azt súgtad Félixnek, hogy te vagy Mamzi! Akkor nem kérdeztem rá, mert amint kettesben maradtunk... szóval égetőbb dolgunk volt. De most már kurva kíváncsi vagyok, nagyon érdekel! – hátradőltem a széken, karom a mellkasomon összefűzve, ez egy igazán szigorú póz, amiről Andris is tudja, hogy komolyan gondolom, komoly a kérdésem.
– Ja, hogy az? – kacagott, én viszont nem, bár boldoggá tesz, hogy újra a régi Andris ül velem szemben. – Nem én vagyok Mamzi! Csak a bétája, a segítője vagyok: borítók, satöbbi. És ő tényleg egy mama, és ezt a munkát is ő ajánlotta nekem...
– Na, most hogy ezt már tudjuk, mondd el, mi ez a dalos dolog, és segítek neked!
Azonnal beszaladt a nappaliba, az asztaláról elővette a már elárvult gépét, majd amíg az betöltött leült az asztala elé.
– Te nem jössz, szívem? – kiáltott ki, én pedig boldogan mentem.
Úgy érzem, sikerrel jártam, bár tudom, hogy még korai az öröm. Először is meg kéne a történetét írni!
– Modern Talkingot kapott Mamzi? – horkantam fel, ahogy a kiosztott dalok listáját néztem. - Seri seri lédi, takarító néni, hol a vécé pumpa...
– Bolond vagy! – kacagott a szépségem. – De nem ilyen sztorit kell írni...
Egy ideig még nevettünk a korábbi éneklésemen, na, meg a hangomon, mert nem valami tökéletes. Majd kielemeztük a többiek dalait, mire milyen történetet tudna ő írni. Majd jött a saját dala, amivel kapcsolatban teljesen tanácstalan volt. Ötleteltem én is, poénkodtam vele, hogy milyen téma legyen, vidám vagy esetleg szomorú a történet. Azonban ezzel kapcsolatban nem jártam sikerrel, így Andris inkább el is küldött maga mellől engem. Beleborzoltam imádott szőke tincseibe, homlokára leheltem egy jó nyálas csókot, amit még egy óra múlva is érezni fog, majd a konyhába mentem elrámolni az ebéd maradványait. A konyhaajtóból még visszakukkantottam, és láttam, ahogy a gép előtt ül kezében a nyugilabdával.
Ezt szeretem én látni, és ezt is akarom most már mindig! Hiszen Andris, amikor alkot, agyal, annyira gyönyörű, és ez engem teljesen beindít!
Amíg mosogattam, azon gondolkodtam, hogy adhatnék ihletet neki úgy, mint korábban is. Akkor én még nem is tudtam róla, hogy segítettem neki! Majd eszembe jutott egy dal, amit hiába is olyan hangom van, hogy a verebek is sírva menekülnek a villanyvezetékről, mindig szívesen éneklek el neki, ő pedig mindig szívesen hallgatja végig. Gyorsan befejeztem a konyhai takarítást, majd a telefonomért mentem, és már azzal a kezemben telepedtem szerelmem mellé.
– Emlékszel, szívem, ki volt anyukád kedvenc énekese? – kérdeztem rá, neki pedig csillogni kezdett a kérdéstől a szeme.
– Vikidál Gyula! – vágta rá egyből, és tudtam, hogy végülis igaza van. – Imádta a hosszú haját, a szakállát, mindig azt mondta, úgy néz ki, mint Sandokan, na, és amellett imádta a hangját.
Andris is és én is egy pillanatra Eszti nénire emlékeztünk, az arcán az örömre, amikor a rádióban az István, a király felcsendült.
– Tudom, őt is nagyon szerette. De van még valaki, akit mindegyikünk nagyon szeret! De ha nem tudod, nagyon szívesen segítek.
Andris kérdőn nézett rám, láttam az arcán, ahogy az összes agytekervénye jár, mégsem jutott eszébe, és ekkor jött el az én időm.
– Na, akkor figyelj, szívem! Hogy ne csináljam ki a füleidet, csak a refrént éneklem. – nyugtattam meg szerelmem, mire ő teljes testtel felém fordult, és már csak engem figyelt.
– Na...na... na... na... na...– kezdtem a felvezetést, és ekkor már tudta, hogy akiről szó van, az Bon Jovi.
A szívem dobog, mint egy dob...
Test a testtel, szemtől szembe, és ez így rendben van.
Én soha nem engedlek el, mert van valami, amit belül mélyen ismerek.
Arra születtél, hogy a babám legyél, és bébi azért lettem, hogy a tiéd legyek...
Én úgy gondolom, megtettem mindent annak érdekében, hogy szerelmem újra a régi legyen, és újra tudjon írni! Tudjátok már, hogy én nem a szavak, hanem a tettek embere vagyok, ezért is rendeztem el a magam módján a dolgot. Hogy a billentyű kopogása, ami Andris ujjai alól hallatszik nekem köszönhető-e, nem tudom, és őszintén szólva, nem is érdekel, nem akarom learatni a babérokat. Csak azt szeretném, hogy a fiú, aki nekem a minden, boldog legyen, és neki ehhez az írás, az alkotás élménye is kell!

Mamzi75

Sziasztok Drágáim.

Ezzel a rövidke történettel a kihívás kezdetét veszi. Jó szórakozást kívánunk!

Mamzi és Wattpad Írók ❤️