Just Two Songs BL.🔞 Befejezett.

16.

CAN YOU FEEL THE LOVE TONIGHT?

- Vak vagy? Nem látod, hogy ez az asztal le van foglalva? - harsant fel egy mérges hang, mire Jonas ijedten rezzent össze. Élete eddigi huszonöt éve alatt talán még senki nem szólt hozzá ilyen mérgesen.
- É..én.. én... - dadogott, de annyira ijedt és zavarodott volt, hogy egy szót sem tudott kinyögni. Ami még rosszabb, hogy így képtelen volt értelmesen gondolkodni, pláne tájékozódni, így csak állt tehetetlenül.
- Süket is vagy? Keress másik asztalt - szólalt meg az előző hang türelmetlenül.
- Ne..nem tudok - motyogta lehajtott fejjel Jonas. Minden erejét összeszedve próbálta visszatartani a könnyeit. Gyerekkora óta nem sírt, de most nagyon közel állt hozzá.
- És miért nem? - kérdezte a másik türelmetlenül.
Erre szerencsére nem kellett már válaszolnia, mert megérkezett a felmentő sereg a legjobb barátja, Freddy személyében.
- Mi a fene folyik itt? Jonas, jól vagy? - lépett az ijedt fiúhoz.
- Ó, csak nem ijesztettem meg a kisasszonyt? - szólalt meg gúnyosan az idegen férfi. - Őfelsége talán nem szereti, ha nem hajlonganak előtte szolgaként?
- Neked mi a fene bajod van? Mit ártott neked Jon? - fordult felé Freddy.
- Nincs nekem időm erre a szarságra - sóhajtott türelmetlenül az idegen férfi. - Már mondtam a kis barátodnak is, hogy ez a hely foglalt és menjen máshova. Ennyi.
- Értem. De miért kell bunkónak lenni? Miért nevezted kisasszonynak? Miért kiabáltál vele? - kérdezte, miközben megfogta Jonas karját és egy másik asztalhoz vezette. A fiú még mindig kissé ijedten és zavarodottan tapogatta ki a széket és ült le végre. Épp időben, mert a remegő lábai azzal fenyegettek, hogy nem sokáig tudják tartani.
- Mert ... mert ... Mindegy - fújtatott a férfi. - Hozhatom a menüt?
Választ nem is várva a pulthoz lépett. Tényleg, miért volt ilyen bunkó? Egy hete kezdett dolgozni ebben a kávézóban. Ez már a hatodik munkahely, ahol próbálkozik, azóta, hogy... Azóta, hogy majdnem az utcára került. Három hónapja. Amikor a szülei elküldték otthonról, annyi pénze még éppen volt, hogy egy kis lakást ki tudott bérelni. Épp csak a legszükségesebb berendezéseket tudta megvenni és két havi lakbért ki tudott fizetni. Most viszont teljesen üres a bankszámlája, a lakbér pedig a múlt héten volt esedékes. Egy heti haladékot még épp ki tudott könyörögni a tulajdonostól, de tovább nem húzhatja. Valószínűleg ennyi volt a szabadság. Kénytelen lesz visszakullogni a szülői házba, ami persze azzal jár majd, hogy vissza kell mennie a jogi karra és fel kell adni az álmait...
Bár szerette ezt a helyet, a munkatársai és főnöke is kedves volt, de a fizetés kevés volt, ráadásul egy hét után előlegre sem számíthatott. Nincs hát több remény.
Nem volt a legjobb hangulatban, amikor meglátta belépni azt a gyönyörű férfit, fiút a kávézóba. Olyan volt, mint egy angyal. A szíve hatalmasat dobbant, de rögtön lehűtötte magát. Egy leégett, hamarosan munkanélküli egyetemistának semmi esélye nincs a láthatóan kifinomultan öltözködő fiatalembernél. Ha a saját nyomora nem lenne elég, a szépség egy másik fiatal férfi kezét fogva lépett be az ajtón. A másik azonban sietősen a mosdók felé indult, míg az angyal egyenesen az egyik olyan asztal felé indult, ahol jól láthatóan ott virított a "foglalt" tábla. És Brad tudta, hogy nem ez a két fiú foglalta le, mert előző nap éppen ő beszélt a szimpatikus idős párral, akik éppen annál az asztalnál szerették volna az évfordulójukat ünnepelni.
Mielőtt még átgondolhatta volna, hogy mit tesz, a saját nyomora felülkerekedett az egyébként szelíd és udvarias alaptermészetén, és - nincs ezen mit szépíteni - bunkó volt.
Odapillantott a két fiatal férfi felé. Halkan beszélgettek, az angyal még mindig lehajtott fejjel bólogatott, míg a másik gyengéden simogatta a hátát. Brad érezte, ahogy a gyomra összerándul. Ő akart lenni az, aki vigasztalja, ő akarta érinteni. Még akkor is, ha pont ő bántotta meg.
Ez hülyeség! - gondolta, majd megrázta magát, két étlapot megfogott és az asztalhoz lépett. Gyakorlott, vagy legalábbis remélhetőleg gyakorlottnak tűnő mozdulattal nyújtotta át a két bőr kötésű könyvecskét. Az egyik férfi azonnal átvette, az angyali szépségű férfi azonban meg sem mozdult.
- Nos? A kisasszony nem óhajtja megtekinteni szerény kávézónk kínálatát - kérdezte gúnyosan. Szükségtelenül gúnyosan, ezzel ő is tisztában volt. Szégyellte is magát, főleg mikor látta, ahogy a fiatal férfi összerezzen.
- Oké, most már elég lesz - szólalt meg a másik határozottan. - Nem adtunk rá okot, hogy így viselkedj velünk. Ha valami gondod van, akkor oldd meg magad, de ne rajtunk töltsd ki.
- Én csak a munkámat végezném, ha nem tartanátok fel - mondta makacsul Brad, bár tudta, hogy nincs igaza. Az étlap továbbra is kinyújtott kezében várta, hogy az angyali szépség átvegye.
- Add már ide, basszus - fújtatott a másik férfi, mire a párja nyugtatóan a karjára tette a kezét. Lehunyt szemmel sóhajtott egyet, majd nyugodtabb hangon szólalt meg. - Köszönjük, majd szólunk, ha sikerült választani.
Brad megvonta a vállát, és egy másik asztalhoz lépett, hogy leszedje az ott hagyott tányérokat és poharakat. De a szeme sarkából továbbra is az előző asztalt nézte. Valami furcsa volt. A beszédes férfi halkan olvasta fel az étlapot, a másik pedig némán hallgatta, pillantása továbbra is az ölében összekulcsolt kezein volt. Egy gondolat fogalmazódott meg benne, de sietősen agya leghátsó részére száműzte, hogy ne is kelljen vele foglalkoznia. Épp eléggé igazságtalan és udvariatlan volt a fiatalemberrel, ha a sejtése beigazolódik, akkor viszont ... Akkor viszont jóvátehetetlen bűnt követett el a férfi ellen.
Pár perc múlva felvette a rendelést, most is csak az egyik férfi beszélt. Valamiért különös gondossággal készítette a kért kávét és a szokásosnál nagyobb szeletet vágott le a kért tortákból. Tudta, hogy ez nem teszi jóvá a viselkedését, és nem is érezte jobban magát ezektől az apróságoktól, de úgy érezte, hogy ez a legkevesebb, amit megtehet.
Miután kivitte a rendelést, visszament a pulthoz. Nem akart bámulni, de nem tudott ellenállni. Amikor a másik férfi láthatóan begyakorlott mozdulatokkal elhelyezte a tányért és a villát az angyal előtt, amikor óvatosan a kezébe adta a kávés csészét, már Brad sem tudta tovább figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy a páratlan szépségű fiatal férfi minden valószínűség szerint vak.
Már azért épp eléggé haragudott magára, hogy olyan udvariatlan, sőt, bunkó volt, de hogy ezt pont egy vak emberrel szemben tette, aki nem tehetett arról, hogy nem látta a foglalt táblát ... A gyomra görcsösen rándult össze, és ennek semmi köze nem volt ahhoz, hogy tegnap este óta semmit nem evett. Saját magától volt rosszul. Gyorsan a kollégája felé fordult, akinek szerencsére nem volt gondja azzal, hogy pár percre egyedül maradjon a kávézóban. Bradnek ki kellett mennie friss levegőt szívni. Úgy érezte, hogy ha továbbra is benn marad, rá dől az épület. Izzadt, alig kapott levegőt, hányingere volt. A kávézó hátsó kijárata mellett voltak a szemetes konténerek. Most még a szűk utcában terjengő szag sem zavarta, nem rontott, nem is javított az állapotán. Mindegy volt. Kissé távolabb lekuporodott a fal tövében.
Mit tettem? - temette arcát a kezeibe. Pár percig még sajnálta magát, kínozta magát azzal, hogy újra végig gondolta az elmúlt negyedóra történéseit. Végül nagy levegőt vett - ami a konténerek közelsége miatt annyira azért nem volt jó ötlet -, és elhatározta, hogy össze fogja szedni magát. Első lépésként természetesen bocsánatot fog kérni a két férfitól, ez nem is kérdés. Majd az életét is rendbe fogja szedni. Beszélni fog a szüleivel. Talán van más lehetőség, talán megenyhültek. Legrosszabb esetben visszaköltözik a családi házba és folytatja a jogi egyetemet. De azt soha többé nem hagyja, hogy a rossz hangulata, az élete alakulása ennyire befolyásolja a viselkedését.
A mosdóban gyorsan megmosta az arcát, megigazította a ruháját, haját és visszament a kávézóba. Szerencsére nem voltak sokan továbbra sem, így nem jelentett gondot ez a pár perc szünet. A két férfi felé pillantott, akik immár halkan beszélgettek, közben elfogyasztották a süteményt és a kávét. Mielőtt meggondolhatta volna magát, gyorsan hozzájuk lépett.
- Hozhatok esetleg még valamit? - kérdezte a lehető legudvariasabb hangján. A két férfi meglepetten kapta fel a fejét.
- Köszönjük, csak a számlát kérjük - felelte a beszédesebb, és gyanakvóan nézett Bradre, aki nem is hibáztathatta ezért. Megadóan bólintott és a pulthoz sietett. Amíg a számlát nyomtatta, egyfolytában csak arra gondolt, hogy ha most nem fog bocsánatot kérni, talán soha többet nem lesz rá lehetősége.
Az asztalnál átnyújtotta a számlát tartalmazó kis könyvecskét a beszédesebb férfinek, aki szó nélkül elővette a tárcáját, hogy kiszámolja a megfelelő összeget.
Brad tudta, hogy nem húzhatja tovább az időt. Megköszörülte a torkát, lesz, ami lesz ...
- Én ... khmm, szóval szeretnék bocsánatot kérni - nyögte, mire mindketten felkapták a fejüket. Szívszorító volt látni az angyali szépségű férfi üres pillantását. - Szükségtelenül udvariatlan voltam. Nem vagyok ilyen, de ma azt hiszem kicsit összecsaptak a hullámok felettem. Nem volt jogom rajtatok kitölteni a rossz hangulatomat, ezért elnézést kérek.
- Igazad van, bunkó voltál - bólintott a beszédesebb fickó, és átnyújtotta a számla végösszegét. - Senki nem érdemli meg ezt a hangnemet. Lehet bármilyen szar az élet, nem bánhatsz így másokkal.
- Igaz - felelte Brad lehajtott fejjel. Soha nem szerette, ha kioktatták, de most a másiknak igaza volt.
- Miért? - szólalt meg halkan az angyali szépség. Brad meglepetten kapta fel a fejét. Korábban nem is figyelt fel rá, milyen kellemesen csengő hangja van. Angyali szépségéhez illő angyali hang.
- Mi..mit miért? - kérdezte zavartan.
- Miért kérsz bocsánatot? - magyarázta a férfi. - Mert ... mert vak vagyok?
- Nem! Nem azért! - mondta Brad gyorsan. - Nem csak azért! Komolyan nem szoktam így viselkedni, és tudom, milyen bunkó voltam. Őszintén sajnálom. Nem akartalak megbántani.
Észre sem vette, hogy immár csak az angyali szépségű férfihoz beszél. Végül is őt bántotta meg igazán. A szíve hirtelen hatalmasat dobbant, amikor mintha egy halvány mosolyt vélt volna felfedezni a gyönyörű arcon.
- Nagyon szeretném valahogy jóvá tenni - folytatta, szinte önkéntelenül. Nem tudta pontosan, hogy mit is akar, de azt érezte, hogy valamiért újra találkozni akar ezzel a gyönyörű férfival. Ez persze őrültség és semmi értelme nincs, arról nem is beszélve, hogy valószínűleg lehetetlen, de mégis így erezte.
- És mégis mire gondoltál? - kérdezte a másik férfi, miközben elgondolkodva nézte a zavartan álldogáló felszolgáló fiút.
- Ne..nem is tudom - felelte Brad, mert valóban nem gondolta végig ezt az egészet. - Ta..talán meghívhatnálak titeket egy kávéra. Bármikor ha újra erre jártok.
Ahogy ezt kimondta, rájött, hogy ez elég ostoba ötlet, de valahogy mégis magától értetődő.
- Jonas? Mit szólsz? - fordult a társához a másik férfi. Az angyali szépség, Jonas, csak megvonta a vállát, és mintha enyhén elpirult volna. - Rendben. Elfogadjuk a bocsánatkérésedet és a békeajánlatodat is.
- Nagyon köszönöm - sóhajtott boldogan és megkönnyebbülten Brad.
- Remélem nem csalódunk benned - nézett szigorúan a másik férfi. - Egyébként az én nevem Freddy, ő pedig Jonas.
- Én Brad vagyok - felelte a pincér fiú esetlenül. Milyen érdekes bemutatkozás! De közben azért nagyon hálás volt Freddy-nek, hogy ennyire határozottan viselkedik. Ha Braden múlik, ő csak esetlenül dadogna.
- Nos, kedves Brad, nekünk lassan mennünk kell - jegyezte meg Freddy. - De remélhetőleg újra találkozunk hamarosan.
- Ó, öö.. igen - nyögte Brad, és szomorúan, sőt, irigykedve nézte, ahogy a két féri egymásba karolva kisétál a kávézóból. Ő akart lenni az, aki segít Jonasnak, aki fogja a kezét, aki vezeti. De erre még csak gondolnia sem szabad. Jonas tiltott terület. Egyrészt egyértelmű, hogy van párja és Brad sose kezdene olyannal, aki foglalt. Másrészt pedig a két férfi elegánsnak ható ruhájából is látszik, hogy jól szituált, komoly emberek. Mellettük Brad csak egy szakadt csavargó.
De a meghívást komolyan gondolta, és így legalább esélye van rá, hogy még egyszer láthassa, messziről csodálhassa az angyali szépségű férfit. Ha pedig néha róla álmodozna, arról senkinek sem kell tudnia.
- Na, ez egy érdekes kávészünet volt - szólalt meg Freddy, miközben sétáltak vissza a stúdiójuk felé.
- Kétségtelenül - helyeselt Jonas.
- Szerintem bejössz ennek a Brad-gyereknek - folytatta vidáman Fred.
- Ugyan már - legyintett a másik. Annyira lehetetlen, hogy valaki pont őiránta érdeklődjön. Ki akar egy vak emberrel ismerkedni?
- Hidd csak el, én láttam, ahogy nézett rád - kuncogott Freddy. Az út további részében a pincérfiú viselkedését ecsetelte, és részletesen kitért a külsejére is. Bármennyire is csábító volt a gondolat, nem engedhette meg magának, hogy elhiggye vagy beleélje magát a lehetőségbe, hogy a kellemes hangú, kezdetben barátságtalan, később viszont kedvesnek hangzó fiú érdeklődik iránta.
Elgondolkodva lépett be a stúdiójukba. Pár hete nyitották meg a helyet, ahol fő tevékenységként zenét oktatnak, de van egy kis üzlethelyiség, ahol hangszereket és kottákat is árulnak. Először félt belevágni az üzletbe. Mivel vak, ezért tudta, hogy a legtöbb dolog Freddy-re fog maradni. De barátja, aki már óvoda óta mellette van, meggyőzte, hogy nem lesz gond. Évekig dolgoztak egy zeneiskolában és tervezgették, hogy megnyitják ezt a helyet, ahol úgy tanítanak, ahogy ők szeretnék. Freddy gitárt tanít, Jonas pedig zongorát. A zene mindkettejük számára rendkívül fontos, de Jonas számára olyan, mint a levegő. Mivel vakon született, neki mindig csak a hangok jelentették a világot. A hangok káoszában pedig a zene jelentette számára a rendszert, az állandóságot. Mindig a zene volt ami segített, vigasztalt, bátorított, irányt adott. Nem is volt kérdés a szülei számára, hogy amilyen korán csak lehet, zeneiskolába iratják. Szerencsére a tanárai nem riadtak vissza attól, hogy Jonas nem lát, a gyerek pedig hamar bebizonyította, hogy nem kellenek szemek a zenéhez, a rendkívüli tehetség több, mint elegendő. Ebben az iskolában ismerkedett meg Freddy-vel, aki első pillanatban mellé szegődött és azóta sem. A szüleik is nagyon hamar összebarátkoztak és így egy nagy család lettek. A két fiú közben elvégezte a zeneiskolát és az egyetemet is. Mindketten hivatásos zenészek és zenetanárok lettek. Egy ideig másoknak dolgoztak, míg végül eljött az idő, hogy a saját lábukra álljanak. Minden a lehető legjobban alakul, Jonas sem lehetne boldogabb. Mégis manapság egyre gyakrabban jut eszébe, hogy milyen lenne ha lenne egy társa, akit szeret és aki viszont szereti, akihez este, munka után hazamehet. Főleg mióta Freddy-nek komoly kapcsolata lett, és ha nem is látja, de hallja, hogy azok ketten mennyire boldoggá teszik egymást. Próbálja meggyőzni magát, hogy jól megvan ő egyedül, és elegendő neki hogy van családja és vannak barátai, ha nem is sok. Igen, ez elég, ő így is boldog.

Már majdnem két hét telt el azóta a bizonyos szerencsétlen találkozás óta. Két hete Brad minden nap, minden percben azt várja, hogy az angyali szépségű férfi újra belépjen a kávéházba.
Eddig még soha nem tudott ennyi ideig megmaradni egy munkahelyen, de most mindennél fontosabb volt, hogy itt dolgozhasson. Hiszen ha valaha lesz lehetősége újra találkozni Jonas-szal, akkor az ebben a kávézóban a legvalószínűbb. Napról napra egyre türelmetlenebb, és egyre jobban kezdi elveszíteni a reményt, hogy Jonas, illetve természetesen a két férfi visszatér. Bár elfogadták a bocsánatkérést és a meghívást, de semmi konrétat nem beszéltek meg. Brad csak remélni tudja, hogy el fognak jönni és eddig sem azért nem jöttek, mert nem akarnak. Talán dolguk van.
Az élete bár még mindig nem rendeződött teljesen, de talán valamivel jobb helyzetben van, mint két hete volt. Ahogy megígérte magának, beszélt a szüleivel. Nem mondhatni, hogy teljesen rendeződött a kapcsolatuk, de talán kezdik belátni, hogy huszonöt évesen képes a saját útját járni. Persze megint felhozták a jogi egyetemet, és hogy majd együtt dolgozhatnánk az irodájukban, de az elmúlt három hónap valamennyire már megenyhítette őket. Ha nem akarják elveszíteni a fiukat, el kell fogadni, hogy ő másik utat választott. És még ha nem is könnyen, de képes megállni a saját lábán. Az anyagi helyzete valamelyest javult tehát. Kapott egy kis segítséget a szüleitől, de ő maga döntött úgy, hogy nem akar rájuk támaszkodni. Ezt a munkahelyet a kávézóban mindenképpen meg akarja tartani. Nemcsak azért, mert így talán újra fogja látni Jonast, hanem mert jól is érzi itt magát és a beosztása mellett tudja végezni az egyetemet is. Minden egész jól alakul, már csak egy társ hiányzik. Valaki, akit szerethet és aki viszont szereti, és akihez este, munka után hazamehet. Ez egyre gyakrabban jut eszébe, mióta először látta az angyali szépségű fiatal férfit...

- És ma milyen kifogást fogsz kitalálni? - lépett be Freddy az irodájába, kopogás nélkül, ahogy szokott.
- Ne..nem tudom, mire gondolsz - felelte Jonas.
- Ugyan már - nevetett barátja. - Már több, mint egy hete minden nap próbállak rábeszélni, hogy menjünk el a kávézóba. Te pedig minden nap mondasz valamit, hogy miért ne. Szerintem reggel ébredés után rögtön kitalálod az aznapi ürügyet.
- Ez egyáltalán nincs így - motyogott a másik, miközben gyakorlott mozdulatokkal pakolta el a kottákat az előző tanítvány után.
- Oké, akkor ma miért ne menjünk?
Jonasnak eszébe jutott az előző este, amikor egyedül üldögélt az ágyán a kis lakásában, halk zene szólt és ő elhatározta, hogy miért ne adhatna egy esélyt? Magának elsősorban. Freddy nagyon meggyőző tud lenni, és már napok óta folyamatosan magyarázza, hogy a pincér a kávézóból egészen biztosan érdeklődött utána. De annak már két hete! Azóta el is felejthette az egészet. Mi van, ha odamennek és a férfi, Brad, már nem is emlékszik rájuk és a meghívásra? De mi van, ha mégis? Mi van, ha Freddy-nek igaza van, és tényleg érdeklődött iránta? Mi van, ha valóban nem olyan durva, rossz ember, mint amilyennek először hangzott? Mi van, ha valójában kedves és értékes ember?
Túl sok a kérdés, és választ csak úgy kaphat, ha ad egy esélyt. Ha elmegy abba a kávézóba. Legrosszabb esetben is eszik egy szelet finom süteményt, mellé pedig iszik egy finom kávét. Tehát csak nyerhet, ugye?
- Menjünk - felelte egyszerűen.
- Hogy mi? Komolyan? Azt mondtad, hogy menjünk? - kérdezte csodálkozva Freddy. Jonas szinte biztosra vette, hogy a szája tátva maradt, és tágra nyílt szemmel néz rá.
- Nem ezt akartad?
- De! Persze! Csak meglepődtem, hogy beleegyeztél. Miért gondoltad meg magad?
- Jól esne egy kis sütemény - mondta és megpróbált könnyednek tűnni.
- Na persze - nevetett Freddy. De szerencsére nem firtatta tovább. - Van még órád?
- Nem. Aki még jött volna, lemondta.
- Nagyon jó. Akkor mehetünk most is akár?
- Most? Most rögtön? - pánikolt Jonas. Azt remélte, hogy lesz ideje felkészülni. De mire is kellene felkészülni?
- Most bizony! Nagy szükségem van most egy jó kávéra és egy finom süteményre - válaszolt vidáman Freddy és már meg is fogta a kezét, hogy magával húzza. Jonasnak épp annyi ideje volt, hogy a táskáját magához vegye.

Freddy vidáman csacsogott egész úton, míg Jonas végig aggódott, hogy mi lesz. Mi van, ha Freddy tévedett, és Brad nem is érdeklődött iránta? Nem akarta beleélni magát, hogy ebből a találkozóból több lehet, mint egy egyszerű kávézás, de mégis önkéntelenül is fellobbant szívében a remény. Talán most először az életében sikerülni fog.

Brad alig hitt a szemének, amikor meglátta belépni az ajtón Jonast és persze Freddy-t. Épp a pultnál állt, kivételesen nem volt semmi dolga. Amint a régen várt vendégek beléptek, Brad már oda is pattant hozzájuk.
- Sziasztok! Nagyon örülök, hogy eljöttetek! - mondta lelkesen. - Gyertek beljebb. Az az asztal jó lesz ott az ablaknál? Nézhetek másikat, ha ez nem tetszik.
- Szia, Brad - köszönt Jonas halkan. Nem kerülte el a figyelmét, hogy milyen boldognak hangzott a férfi. Ezek szerint nem felejtette el őket. Ez melengette a szívét.
- Szia - szólalt meg Freddy vidáman. - Az tökéletes lesz, köszönjük.
Megszokott mozdulattal fogta meg Jonas karját és vezette az asztalhoz. A pincér fiú szorosan követte őket. A szeme csillogása jelezte, hogy nem tévedett, tényleg érdekli őt Jonas. Féltette is a barátját, hát hogyne féltette volna, de valamiért jó érzése volt ezzel a fiatalemberrel kapcsolatban. Bár nem indult jól az ismeretség, de a végén minden egész jól alakult. Freddy jó emberismerőnek tartja magát, és remélte, hogy ezúttal sem téved.
- Tényleg örülök, hogy eljöttetek - szólalt meg Brad, miután mindketten helyet foglaltak.
- Bocsánat, hogy eddig nem jöttünk, de kissé sűrű napjaink voltak - mondta Freddy. Nem volt ez teljesen igaz, de talán ennyi kis füllentés belefér. Jonas érdekében. Aki már megint némán ült, lehajtott fejjel, kezeit az ölében tartotta összekulcsolva. Freddy tudta, hogy valamit tennie kell, hogy Jonast felrázza kicsit.
- Persze-persze - mosolygott Brad. - Hozhatok egy kávét? Esetleg valami mást? És persze süteményt?
- Köszönöm, én kérek egy tejeskávét, és abból az isteni csokitortából is kérnék egy szeletet, amit a múltkor ettem - felelte Freddy, majd a lábával finoman meglökte Jonas lábát.
- Én zöld teát kérnék, ha van - mondta halkan. - És a csokitorta nekem is jó lesz.
- Természetesen! Máris hozom!- bólintott Brad és már el is sietett, hogy ezt a különösen fontos rendelést elkészítse.
A szíve vadul dobogott a mellkasában. Érzett ugyan némi szomorúságot, amikor látta a gyengéd, szeretetteljes mozdulatot, amivel Freddy a karjánál fogva vezette Jonast az asztalukhoz. De ez nem fontos, mert végre újra láthatja az angyali szépségű férfit. Ha szerencséje van, akkor még beszélhet is vele.
- Bocsánat - hallotta meg Freddy hangját, miközben éppen a neki szánt kávét főzte.
- Valami gond van? - kapta fel a fejét.
- Nem, nem igazán - mosolygott a másik. - Csak elfelejtettem, hogy a barátommal a stúdióban találkozunk, és most ott vár. Már korábban megbeszéltük, hogy ma moziba, aztán vacsorázni megyünk. Régóta terveztük ezt már, nem mondhatom le.
- A.. a barátoddal? - dadogott Brad. Valahogy ezt az egy szót ragadta ki az egész szövegből. A barátjával, aki nem Jonas? Milyen barát?
- Igen - sóhajtott türelmetlenül Freddy. - A barátommal, a kedvesemmel. Nézd, nem kevés erőfeszítésembe telt, mire ide tudtam hozni Jonast. Csak azt szeretném tudni, hogy ..
- Jonas! Igen, Jonas. Én azt hittem, hogy ő a ... hogy te és ő... - dadogott tovább Brad.
- Ahhh. Úgy látom nem tudom egy rövid csevejjel megúszni ezt - nyögött a másik. - Nézd, tudom, hogy kívülről úgy tűnhet, hogy Jonas és én intim kapcsolatban állunk. Valahogy sejtettem, hogy te is ezt gondolod. De ez nincs így. Nem is volt és soha nem is lesz. Szinte pólyás korunk óta a legjobb barátok vagyunk. Sőt, szinte már testvérek. És ez soha nem is fog megváltozni. Ezt az én barátom is elfogadja, és neked is.... khm illetve hát Jonas barátjának is el kell fogadni.
- É..értem - bólintott Brad. A szívében a melegség kezdett terjedni. Az arcán megjelenő bárgyú vigyor csak tovább erősítette beszélgetőtársa korábbi sejtését.
- Szóval - csapta össze a kezét Freddy. - Nekem most mennem kell. Jonast remélem rád bízhatom?
- Persze! Persze!
- Szuper. Nézd, Brad, azt pontosan nem tudom, hogy mit akarsz Jonastól, de van egy sejtésem. Rendes embernek tűnsz, így nem fogok beleszólni. Egyelőre legalábbis. Nem is fogok most még kérdezni sem semmit. Csak annyit kérek, hogy beszélgess Jonasszal, ismerd meg és nagyon alaposan fontold meg, hogy mit akarsz. Ő nem olyan, akivel szórakozni lehet.
- Én.. nem, soha... - felelte Brad gyorsan. Még mindig nem akarta elhinni ezt az egész beszélgetést. Ez most tényleg azt jelentené, hogy van esélye az angyali szépségű férfinál?
- Oké, én ezt elhiszem - vágott közbe Freddy. - De tudnod kell, hogy bár Jonas elég önálló, mégis sok dologban más, mint a többiek. Vannak dolgok, amikben kell a segítség. Szóval tényleg jól gondold át, mielőtt bármit elkezdesz.
- Úgy lesz - ígérte ünnepélyesn Brad.
- Meglátjuk, meglátjuk. Akkor én most megyek. Te pedig, ha lesz időd, beszélgess kicsit Jonasszal. Ha végzett, egyedül is vissza tud menni a stúdióba - mondta Freddy. - Van nála telefon is, amit tökéletesen tud kezelni.
- Rendben. Jó szórakoz...
- Ja, és még valami - szólt közbe megint Freddy. - Ha valaha is meg mered bántani Jonast, akkor neked annyi. Lehet, hogy én nem vagyok nagydarab, de a barátom, Max nálam jóval erősebb. Ha mi ketten rád szállunk, annak csúnya vége lesz.
- Értem - nyelt nagyot Brad. Ha valaha olyan szerencséje lesz, hogy Jonasszal valami komolyabb alakul ki kettejük között, mindennél jobban fogja óvni azt a kapcsolatot.
Halvány mosollyal az ajkán nézte, ahogy a furcsa fickó odasétál a barátjához, mond pár szót és elköszön. Ez egy elég érdekes beszélgetés volt - már ha lehet ezt egyáltalán beszélgetésnek nevezni, hiszen Brad többnyire csak dadogott. De amit Freddy elmondott, az földöntúli reménnyel tölötte el. Valószínűleg azok ketten beszéltek róla, és valószínűleg Jonasnál van esélye. Már csak annyit kell tenni, hogy nem szúrja el.

Jonas egyre kétségbeesetten tördelte a kezét. Már eleve érezte, hogy ez nem túl jó ötlet, felesleges idejönni, de most, hogy Freddy egyedül hagyta, már legszívesebben elmenekült volna.
Egészen megkönnyebbült, amikor halk torokköszörülést hallott, és rögtön utána a felszolgáló kellemes hangja csendült fel.
- Khm, itt van a teád és a sütemény - mondta.
- Köszönöm - felelte Jonas és hallotta, ahogy a csésze, tányér és evőeszköz az asztalra került. Ez így nem lesz jó. Kitapogathatta volna a kezével, hogy mi hol van, de nem akarta megkockáztatni, hogy valamit leverjen vagy felborítson. - Öhm, bocsánat, megtennéd, hogy segítesz egy kicsit?
- Hát persze! - felelt a másik gyorsan. - Hogyan?
- Ha a poharat és a tányért a kezemhez tennéd, akkor tudnám, mi hol van - felelte Jonas. Kicsit zavarban volt, de az évek során már hozzászokott, hogy néha bizony rászorul mások segítségére.
- Máris - mondta Brad és óvatosan úgy helyezte a csészét és tányért, ahogy a másik kérte. - Bocsánat, hogy magamtól nem jutott eszembe, de még soha nem találkoztam va... uhm, elnézést, ezt valószínűleg nem kellene...
A hangjából egyértelmű volt, hogy nagyon zavarban van. Jonas önkéntelenül is elnevette magát.
- Semmi gond. Vak vagyok, ez tény. Sok mindent meg tudok tenni egyedül is, de néha van, amiben kell egy kis segítség - mondta, remélve ezzel kicsit megnyugtatja Bradet. De a hirtelen beálló kínos csend őt is egészen elbizonytalanította. - Khm... nyugodtan végezheted a dolgodat. Nem szeretnélek feltartani a munkádban.
- Neem ... nem, igazából nincs dolgom - válaszolt Brad halkan. - Igazából nagyjából egy óra múlva megérkezik a váltás, a munkatársammal pedig megbeszéltem, hogy addig egyedül is fogja tudni vinni a boltot. Ha esetleg be kell ugrani akkor itt leszek.
- Ez nagyszerű. Van kedved akkor leülni esetleg? - kérdezte Jonas, és érezte, hogy az arcát elönti a forróság. Mi ütött belé, hogy ő kezdeményez?
- Naná, hogy van - vágta rá Brad, és a hangján hallani lehetett, hogy mosolyog.
Amíg Jonas a süteményt és a teát fogyasztotta, miután a másik biztosította róla, hogy teljesen rendben van, ha eszik és iszik, miközben ő nem, folyamatosan beszélgettek. Igyekeztek minél több mindent megtudni a másikról.
- Bocsánat, valamiért azt hittem, hogy egykorúak vagyunk - jegyezte meg Jonas, mikor meghallotta, hogy Brad első éves. Nem mintha négy-öt év nagy korkülönbség lenne.
- Hidd el, hogy egyidősek vagyunk - nevetett Brad. - Csak volt néhány év kitérőm a jogi egyetemen.
- Hű! Jogi egyetem után fizika? Ez hogy jött össze?
- Tudod, mindig is a fizika érdekelt, de a szüleim miatt úgy döntöttem, hogy teszek egy próbát a joggal - magyarázta. - Én tényleg mindent megpróbáltam, de végül rá kellett jönnöm, hogy nem érdekel.
- Szerintem nagyon fontos, hogy az ember azt csinálja, amit szeret. Ha téged a fizika érdekel, akkor ne temesd el magad a jogban - mondta Jonas kedvesen, minden szavával tovább melengetve a szívét.
- Örülök, hogy így látod! Sajnos a szüleim szerették volna, ha az ő örökösük leszek. Ha átveszem a helyüket később a birodalmukban - felelt nevetve. Igen, most már tud ezen nevetni. - Tudod, úgy járkálnak néha az ügyvédi irodájukban, mint a királyok.
- Aha, szóval akkor te amolyan trónörökös voltál? - kérdezte vidáman Jonas.
- Ők szerették volna azt hinni, de én inkább a csavargó életmódot választottam, legalábbis szerintük - válaszolta. - Hozzám sosem illett igazán az a kifinomult, szinte már nemesi világ, amiben ők mozogtak, illetve mozognak. Őszintén szólva te sokkal jobban illenél oda. Már bocsánat...
- Amikor először találkoztunk - szólalt meg Jonas elgondolkodva -, engem felségnek neveztél. Meg persze kisasszonynak.
- Annyira sajnálom! Akkor tényleg elég rossz passzban voltam, és szégyellem, hogy éppen rajtad töltöttem ki a mérgemet - szégyenkezett Brad.
- Rendben van, már el is felejtettem - mosolyodott el a másik. - De tényleg. Viszont ezek szerint engem hozzájuk hasonlítasz? Mármint ilyen nagy különbség lenne kettőnk között?
- Na, most ebből hogy jövök ki jól? - gondolkodott hangosan Brad, mire Jonas hangosan felnevetett. Előbbi számára ez a csengő kacaj lett hirtelen a legszebb hang az egész világon.
- A királyfi és a csavargó - nevetett tovább Jonas.
- Én azért remélem, hogy nincs ekkora különbség kettőnk között - vetette közbe Brad. - Nem vagyok én csavargó, csak kissé máshogy képzelem a jövőmet, mint a szüleim.
- Ugye nem bántottalak meg? Nem rajtad nevettem - szólalt meg ijedten Jonas.
- Dehogy! Csak... csak szerettem volna, ha tudod, hogy nincs nagy különbség kettőnk között - biztosította gyorsan Brad.
Megint kínos csend állt be a beszélgetésbe. Mindkettő kényelmetlenül érezte magát, és mindketten tartottak attól, hogy rossz színben tünnek fel a másik előtt.
Jonas megtapogatta az óráját és megdöbbenve vette észre, hogy már majdnem este nyolc van.
- Nem is vettem észre, hogy ilyen késő van - mondta. - Azt hiszem, hogy én elindulok haza.
- Elkísérhetlek? - kérdezte Brad.
- Köszönöm, egyedül is hazatalálok - felelte Jonas. Nem akarta, hogy Brad azt higgye róla, hogy képtelen egyedül hazamenni. Ennyire azért nem szorul segítségre.
- Ó, én azt tudom! Én csak szerettem volna még egy kis időt tölteni veled - válaszolt tőle szokatlan őszinteséggel Brad. Saját maga is meglepődött, de ahogy látta, Jonas is meglepetten kapta fel a fejét.
- Ez kedves - mondta végül. - Akkor nem bánom, ha elkísérsz.
Még ő sem akart elköszönni, nem akarta, hogy a mai nap véget érjen.

Brad gyorsan átöltözött, fogta a táskáját és csatlakozott Jonashoz. Együtt léptek ki a kávézó ajtaján. Némi habozás után Brad óvatosan Jonas karjára tette a kezét, pont ahogy Freddy-től látta. Nem csupán segíteni akart, de érinteni is akarta a másikat. Legalább ilyen módon.
- Bocsánat - motyogta, mert rájött, hogy Jonas talán tolakodónak tekinti ezt a mozdulatot.
- Ez rendben van - felelte halkan, majd kicsit mozdított a karján, és úgy alakította, hogy végül ő karolt a másikba. Kicsit talán merész, de ha már egyszer Brad segíteni akar neki, akkor ő boldogan el fogja fogadni.
- Hmm, ez még jobb - motyogta Brad, mire Jonas halkan felnevetett.
Egy ideig némán sétáltak, mikor Brad hirtelen megtorpant.
- Valami baj van? - kérdezte Jonas.
- Ez most nagyon viccs, de nekem gőzöm sincs, hogy hová is megyünk - vallotta be.
- Nos, ezek szerint most vak vezet világtalant? - kuncogott Jonas, majd mindketten elnevették magukat. - Semmi gond, én ismerem az utat. Rám bízhatod magad nyugodtan.
- Rád bízom magam. Teljesen rád bízom magam - mondta Brad olyan halkan, hogy a másik alig hallotta. De a különösen kifinomult hallásának köszönhetően tökéletesen hallotta, és nagyon boldoggá tette.
A hazafelé vezető úton halkan beszélgettek. Mindenről. Hamarosan úgy érezték, mintha régóta ismernék egymást. Kiderült, hogy mégsem különböznek annyira. Persze azt leszámítva, hogy Jonas a zene világában érzi a legjobban magát, Brad pedig a fizika világában. De bármilyen furcsa is, ez a két világ nem is áll olyan távol egymástól. Főleg ha van egy pont, ahol ez a két világ találkozik: a szerelem. És az mostmár nem is kérdés, hogy mindketten e pont felé haladnak.
- Ha minden igaz, akkor meg is érkeztünk a stúdióhoz - állt meg egy helyen Jonas.
- Voices? Ez a stúdiótok?
- Igen. Tudom, nem túl fantáziadús név, de végül a sok különféle ötlet közül ezt választottuk.
- Szerintem teljesen jó név ez! - nyugtatta meg Brad. - És akkor itt laksz?
- Egyelőre az üzlet feletti lakásban lakom.
- Egyelőre?
- Nos... Ezt csak így szoktuk mondani. Freddy szerint az a lakás egy embernek még elég, de ha ... Szóval ha esetleg lesz valaki, akkor már talán kicsi lesz és akkor el kell költöznöm. És akkor - dadogott Jonas. Nem tudta, hogy miért mondja ezt, csak remélte, hogy a másik nem érti félre és főleg nem veszi célzásnak.
- Értem, értem - felelte Brad, közben máris sajnálta, hogy élete legkellemesebb estéje hamarosan véget ér.
- Akkor én azt hiszem lassan be is megyek - szólalt meg Jonas. - Téged sem akarlak túl sokáig feltartani. Azt sem szeretném, ha későn érnél haza.
- Nem lakom olyan messze, legfeljebb fél óra - mondta Brad. - De igazad van, lassan tényleg késő lesz, és holnap mindketten dolgozunk.
- Van... van esetleg kedved máskor is találkozni? - kérdezte Jonas, összeszedve minden bátorságát.
- De még mennyire! - vágta rá azonnal a másik. - Ha most nem kérdezted volna meg, én tettem volna.
- Jaj, de jó - sóhajtott megkönnyebbülten Jonas. - Nem akartam, hogy azt hidd, rámenős vagyok. Nem szoktam ilyet csinálni, igazából még sosem tettem ilyet. De most valamiért úgy érzem, hogy szeretnék veled újra találkozni.
- Én is pontosan így érzek! Már most alig várom, hogy újra találkozzunk - felelte Brad.
- Lehet egy szokatlan kérésem? - kérdezte halkan Jonas. Egész este meg akarta ezt tenni, de félt, hogy a másik mit gondolna. Most azonban, mielőtt elköszönnek, muszáj megtennie. Biztosan nem bírna aludni, ha nem tenné.
- Hát persze! - jött azonnal a válasz.
- Szeretnélek megérinteni. Az arcodat. Szeretném megtudni, hogyan is nézel ki - magyarázta. - Te látsz engem, de én csak úgy láthatlak, ha megérintelek. Szabad?
- Nyugodtan - felelte Brad, torkában dobogó szívvel. Nem foglalkozott soha igazán a külsejével, de most izgult, hogy mit fog róla Jonas gondolni. Ezt az érzést felváltotta valami egészen más, ahogy megérezte a kecses, puha ujjakat a karján, vállán át az arcára vándorolni. Jonas óvatosan, eleinte bizonytalanul, majd egyre határozottabb mozdulatokkal térképezte fel arcának minden szegletét.
- Látsz engem? Érzel engem? - kérdezte halkan.
- Érezlek. Látlak - súgta Jonas.
A puha kéz most már szinte szeretetteljesen simogatta az arcát. Ez adott bátorságot neki a következő mozdulathoz. Hozzá hajolt, és ajkait finoman a másikéhoz érintette.
- És most? Érzel?
- Talán most érezlek a legjobban - felelte, és válaszul most ő volt az, aki közel hajolt Bradhez. Most azonban már egyikük sem elégedett meg a röpke érintéssel. Még a csókot is kevésnek érezték, de tudták, hogy rengeteg idejük van még a többire. Ez most már nem is lehetett kérdés.
- Most érezlek igazán - szólalt meg Jonas, mikor végül levegőért kapkodva elváltak egymástól.
- Ennek örülök - mosolyodott el Brad. - Én is érezlek. Soha senkit nem éreztem még ennyire. Láttam, de nem éreztem. Ez valami új.
- Én pedig úgy érzem, hogy látlak. Eddig mindig csak éreztem, de soha nem láttam senkit. Most téged látlak. Ha nem is a szememmel, de a szívemmel - osztotta meg legbelső gondolatait Jonas. Nem félt már attól, hogy nevetségessé válik. Biztosan tudta, hogy Brad ezt nem tenné. És nem tévedett. Olyan kapocs alakult ki közöttük szinte már az első pillanatban, amiben csak nagyon keveseknek van részük. A kettejük útja immár végleg összefonódott.

Öt évvel később

- Biztos, hogy nem akartál elmenni valahova? - kérdezte Jonas immár sokadszorra. - Elvégre ma volt a diplomaosztód. Ezt azért meg szokták ünnepelni.
- Nem. Én csak veled akarok lenni - felelte egyszerűen Brad, immár sokadszorra.
Aznap délelőtt az egyetem dísztermében végre megkapta a diplomáját. Nagy örömére eljöttek a szülei is, akik az évek során egészen megenyhültek. Ebben persze nem kis szerepe volt Jonasnak, aki egyszerűen elvarázsolta őket. Sőt, Jonas szülei is eljöttek, Freddy-vel és szüleivel együtt. Érdekes módon a három család valahogy egészen összekovácsolódott. Amikor közös programokat rendeztek, ami egész gyakran előfordult, nyoma sem volt semmilyen társadalmi vagy foglalkozásbeli különbségnek.
Az ünnepség végén azonban mindenki hazament a saját lakásába. Brad már előre közölte mindenkivel, hogy nem akar semmilyen ünneplést, a nagy nap további részét Jonasszal kívánja tölteni. Ezt mindenki tudomásul vette, de már előre megbeszélték, hogy valamelyik hétvégén egy kerti sütés keretében azért mégis lesz egy kis ünneplés.
- Nem unsz még? - kérdezte nevetve Jonas, mire Brad elkapta a derekát, és magával húzta az ágyra.
- Soha nem unlak meg! Hát hogy lehet téged megunni? - nevetett Brad is, majd megcsókolta a kedvesét. Öt éve már, hogy nem tud betelni az érzéssel, ami ilyenkor elönti. Szerelem, teljesség, béke, nyugalom. A mindenség.
- Érzel engem, Brad? - kérdezte halkan Jonas, mikor már csak egymást ölelve és simogatva feküdtek az ágyon.
- Érezlek - felelte a másik gondolkodás nélkül. - És te érzel? Érzed a szerelmet ma este?
Azon a bizonyos öt évvel ezelőtti estén hangzott el ez a beszélgetés először, azóta pedig rendszeresség vált. Mindkettejük számára nagyon fontos volt, hogy folyamatosan érezzék egymást. Érezzék, lássák, értsék egymást.
Néhány hónapja hallották a rádióban Elton John "Can You Feel the Love Tonight?" című dalát. Mindketten ismerték a dalt, de akkor először figyelték meg jobban a szöveget. Először nevettek, amikor királyokról és csavargókról ("kings and vagabonds") énekelt. Aztán rájöttek, hogy valahol róluk szól ez a dal. Hiszen náluk az érzés mindennél fontosabb. Látni, hallani másodlagos.

And can you feel the love tonight?
It is where we are
It's enough for this wide-eyed wanderer
That we got this far

And can you feel the love tonight?
How it's laid to rest
It's enough to make kings and vagabonds
Believe the very best

- Érzem a szerelmet, érzem a szerelmedet - súgta Jonas. - Egyetlen csavargóm.
- A szerelem ott van, ahol mi vagyunk. És ez éppen elég, hogy egy olyan csavargó, mint én és egy olyan király, mint te hinni tudjon abban, hogy minden a legjobban alakul, az életünk tökéletes.
- És még azt mondják, hogy az elméleti fizikusok nem romantikusak - nevetett Jonas.
- Shh! Ez maradjon a mi titkunk - nevetett Brad is. - Vigyáznom kell az imidzsemre! Egy kocka nem romantikus.
- De te az én kockám van. Az én csavargó fizikusom, aki...
A mondatot nem tudta már befejezni, mert Brad egy mozdulattal magához húzta, ajkát az övére tapasztotta. Innentől pedig jó sokáig csak sóhajok és nyögések törték meg az éjszaka csendjét. Hajnalodott már, mikor a két fiatal egymást szorosan átölelve, boldog mosollyal az arcán elaludt. A szerelem védőburokként veszi körül őket. Mindig ott van, ahol ők, átszövi életüket és mindennapjaikat. Bármit hoz is az élet, ez a szerelem, ami olyan váratlanul talált rájuk, mindig ott lesz és mindig óvni fogja őket. Ez az a biztos pont, ahol a két világ, a zene és a fizika találkozik és összefonódik. Ez az életük.

bertokt