Tilos, de nem bánom:)

25.

- Miért? - tudakolta Soviet. Közelebb ment hozzá, majd megfogta mindkét kezét s maga felé fordította. - miért?

- Semmi, semmi, csak nem érzem jól magam. Szerintem egy kicsit beteg vagyok. - nézett a szemébe, majd el a jobb oldalra.

- Ha ez így van, akkor itt maradok magával, míg ki nem javul. - válaszolta és elkezdte húzni maga után vissza a házba. Lefektette az ágyba, majd betakarta. - és most mondja el mi a baja.

- Nem érzem jól magam... szerintem beteg vagyok...

- Ha beteg itt maradok - nézett Reich szemébe.

- Ne... Nem akarom feltartani... Nem akarok láb alatt lenni. - hajtotta le a fejét, s minél jobban el akarta küldeni.

- Nem. Nincs láb alatt, épp ellenkezőleg, szeretném ha vigyázhatnék magára. Még valami kárt tesz valamiben. - természetesen ez egy kicsit meglepte Reich-ot, de még mindig el akarta küldeni. Nem akart gyermeket, utálta a gyermekeket.

Végül Soviet-et képes volt elküldeni.

Mikor már biztos volt abban, hogy elment, ő is megindult. De először a saját házához, hogy szerezzen legalább egy kabátot.

Aztán megindult a saját országához. Azaz Weimarba. Mivel eme gyönyörű világban van kettő párhuzamos világ(?), ezért elindult a másikba.

Nagy nehezen átért. Az utcákon sok lélek volt jelen. Gyermek, felnőtt és néhány csecsemő...

A csecsemő láttán Reich hasa görcsbe ugrott. Eddig talán lekötötte az, hogy ideérjen, s senkinek se tűnjön fel az, hogy ő nem teljesen ember, ezért cseppet elterelődött a figyelme arról.

Tudta, hogy nem messze van egy erdő, ezért arra ment. A lehullott falevelek recsegtek-robogtak a lába alatt, ahogy rálépett. A környék hasonlított a saját világához, de nem teljesen. Itt nem országok voltak, hanem emberek. Akik ha úgy vesszük nem tudtak arról, hogy van egy másik világ, ahol országok emberi alakkal, vonásokkal, viselkedéssel léteznek.

Az erdőbe beljebb ment, ahol volt egy faház. - csak fából készült. - Kívülről korhadt s mohás fák díszítették, de belül is ugyanez volt a helyzet. Úgy gondolta egy kis időre meghúzza magát itt, amíg meg nem szüli. Eszébe jut mindig néhány emlék erről a helyről, jó is meg rossz is. Az anyjával jártak ide, mikor G.E. nem volt a legjózanabb állapotában.

Bement a házba.

Észrevett a padlón egy kis fából készült puskát. Ezt még Soviet és ő készítették.

Nem értette hogyan kerülhetett oda. Mindig is egy eldugott helyen tárolta a házban. Egyszer csak lábdobogásra lesz figyelmes a hálószobából. Majd néhány hangfoszlány is kihallatszott. Felvont szemöldökkel sétált be, közben a fapuskát a kezében szorította.

Bekopogott. Majd lenyomta a kilincset, ami szintén fából volt. Az ajtó hangos nyikorgással kinyílt és egy kislányt látott az ágyon. Haja szőke volt, szeme tengerkék. Egy babát szorított magához.

Hangosan felsikoltott. Aztán elejtette a kezéből a babát és a szoba sarkába kezdett hátrálni.

- Nem bántalak! - kiáltotta Reich, majd közelebb ment a lányhoz. - nem bántalak, megígérem. - ment hozzá még közelebb. A lány szemében látszott a félelem, s arca elsápadt. - Engem Dritte... - kis ideig gondolkozott, hogy mondjon-e valami mást, de inkább folytatta. - Reich vagyok. Téged hogy hívnak?

- Kl-Klara... - szepegte. A szemeit le nem vette Reich-éról.

- Mit keresel itt? - tért a lényegre. Közben elég közel kerül a lányhoz, hogy biztos ne tudjon elszabadulni.