Barátság 50 árnyalata

6. fejezet

-Fhű de jó végre kiszállni! - mondtam boldogan, mert a hosszú út miatt már eléggé megfájdult a hátam, meg a lábaim is elzsibbadtak. Kinyújtózkodtam, majd hátrasiettem a csomagtartóhoz, hogy kivegyek én is pár csomagot a dolgaim közül. Ránéztem az iskolára, és kirázott a hideg, az épület olyan magasra nyúlt, hogy a tetejét nem is lehetett szinte látni, a levegőben tapintani lehetett azt a megannyi furcsa, bizsergető érzést keltő anyagot...most, hogy itt álltam az iskola előtt megértettem, miért nem teszi be ember ide a lábát. Legyökereztem, és hirtelen inamba szállt a bátorság, egészen addig, amíg apám meg nem rángatta a kezem, hogy ne álljak csak úgy, mint egy beszari alak. Beléptünk a vasból készült, szegecsekkel vert ajtón, ami minden mozdulatnál olyan hangosan nyilorgott, mintha macskák kaparták volna a táblát, vagy a kréta csikorgásához is hasonlítható. Szívem hevesen kezdett el dobogni, amikor beléptünk az előtérbe, de meglepetésemre nem volt olyan szörnyű, mint amilyenre számítottam: hatalmas park, közepén egy ősrégi, korhadt fával, ami alatt padok voltak, és a macskaköves út 3 féle útra irányított: a menzára, a kollégiumba és a középiskolába. A falon található volt egy megbarnult térkép, amin rajta volt az egész épület rajza, bejelölgetve, hogy mi hol található. Odasétáltunk, megkerestük az igazgatói irodát, majd beléptünk a suliba, és erősen remélten, hogy a diákok órán vannak, mert nem akartam első nap leégetni magam, meg így is elég nagy nyomás volt rajtam, meg amúgy is kerülöm a társaságokat, nem szeretek emberek közelében lenni...és ahogy éreztem, kihalt volt a folyosó, ezért kissé megnyugodtam, hogy nem fognak egyből lefüttyögni vagy bármi egyéb dolgot... Lassan sétáltunk, majd a legvégén volt az igazgatónő irodája, aminek az ajtaján egy kis aranytáblára ki volt vésve, hogy: Mrs. Wood irodája, majd beléptünk a vörös terembe.