Barátság 50 árnyalata

22. fejezet

Sajgó fejjel ébredtem fel, és a rácsos ablakon keresztül élesen sütött be a Nap is, ezért kénytelen voltam teljesen kinyitnom a szemeim, de még résnyire nyitva is láttam, hogy Jack épp akkor váltotta át a pizsamafelsőjét a munkaruhájára...
Ohh Istenem azok az izmok...- gondoltam magamban, és akaratlanul is ámuldozó szemekkel pásztáztam szemkecsegtető alkatát, mire megfordult, és lebuktam előtte, ezért ijedtségemben elbújtam a paplanom alá, de ő csak hangosan hahotázott, és csikitámadással elérte, hogy előbújjak a "rejtekhelyem" alól, és már sírtam a nevetéstől, de akkor sem hagyta abba az oldalam kaparászását. De nem hagytam magam, lágyan megrúgtam az ágyékát, és attól ő terült el a földön, és végtére én kerültem fölé. Nem bírtam megszólalni, csak néztük egymást szótlanul, már azt hittem megcsókol, de nem, megfogta a csípőm és hátrébb csúsztatott magán...amitől kissé kellemetlenül éreztem magam, így inkább felálltam, és én is mentem átvenni a ruhámat.
-Ha te lesni mersz, kinyírlak!
-Jól hangzik, Moore. - csettintett egyet a nyelvével, és kiment a szobából. Miután megbizonyosodtam, hogy tényleg kiment, gyorsan átöltöztem abba a ruhába, amit az intézet adott, majd nem habozva kisiettem, hogy a közös ebédlőben reggelizzek Jackkel meg a többi itteni különlegessel.
A reggeli az valami katasztrófa volt: szinte megzöldült tej és kőkemény kifli hozzá. Ínycsiklandozó, igaz? De ha nem akarsz éhenveszni, akkor kénytelen vagy enni vagy inni belőle egy keveset...hatalmas asztalok voltak kitéve, amikhez műanyag padok voltak letéve, és azokon pedig fiatalok és idősebbek egyvelege volt mindenütt. Szemeimmel szabad helyet kerestem, leginkább Jack közelében...meg is találtam a szobatársam, de ő már az itteni barátaival beszélgetett és hangosan nevettek különféle sztorikon, és kissé furcsán éreztem magam, hogy nem várt meg...
Persze, hogy nem várt meg, hisz vannak már itt barátai, engem csak alig pár napja ismer...szedd össze magad, Eve! - mondtam magamnak, és láthatatlanul leráztam magamról a negatív gondolatokat, és egy lányos asztalhoz ültem le.
-Sziasztok! Remélem nem baj, hogy ide ültem le...még csak egy-két napja vagyok itt. - mosolyogtam rájuk. A legbátrabbnak tűnő vöröses-szőke lány hatalmas mosollyal köszöntött, és bemutatta a lányokat: Carla, Theresa, Harper és a banda "főnöke" Chelsea, aki nem épp a legnagyobb örömmel fogadott, de nem is küldött el, hanem csak méregetett. A vöröske Carla addig kérlelte Chelseat, amíg Evet is bevették a lány-klánba. Mindenki mesélt magáról valamit, megtudta, hogy Carlának a képessége a "végtelenség", ami annyit jelent, hogyha akarja, akkor bármin áttud jutni, például falakon, csukott ajtókon is. Ekkor Evelinne megkérdezte tőle, hogyha ez a képessége, akkor miért nem szökött meg az intézményből?
-Hát...próbáltam nem is egyszer, de az ajtók valamiféle védőmágiával vannak lekódolva, és azokon a varázslatokon én nem tudok áthaladni, mindig visszapattanok, mint egy labda. - felelte őszintén.
-És neked Theresa mi a képességed?
-Én látó vagyok. Vagyis látom a közeljövőt, de mivel a jövőt lehet változtatni, nem mindig jó a jóslásom, de láttam, hogy a mai reggelin ide fogsz ülni hozzánk. Igazam lett! - felelte boldogan.
-És neked milyen különlegességed van? - kérdezte Eve Harpertől, aki eddig alig szólt pár szót.
-Ez a képességem. - szólalt meg a lány hangja Eve fejében.
-Aztaaa! Telepatikus módon tudsz komunikálni?
-Igen, és elég hasznos is tud lenni. - mondta ki úgy, hogy mindenki hallotta.
Szándékosan hagyta a végére a méregető Chelseat, de kérdezés nélkül elmondta:
-Gondolom, akkor most nekem kellene elmondanom, hogy mivel áldott is meg az ég. Én egy boszorkány vagyok, és nem, nem fogok elvarázsolni senkit, csak annyit jelent, hogy képes vagyok varázsolni.
-Tyűha! Mindannyiótoknak nagyon szuper adottságai vannak!
-És neked? Te még nem mondtad!
-Hát, én álomfogó vagyok...ami annyit jelent, hogy amiket éjjel megálmodok, annak nagy a valószínűsége, hogy nem pontosan úgy, de a cselekmény megfog történni a való életben is.
-Még soha nem hallottam ilyet! Biztos az igazgatónő külön odafigyeléssel fog törődni veled, ha ilyen ritka képességű vagy!
És ez így ment egész nap: én a lányokkal voltam, Jack pedig a fiúkkal, de egész nap egy szót sem szóltunk egymáshoz.

~Caroline szemszöge~

7:30-kor szokásosan csörgött az ébresztőórám, mivel sajnos hétfő volt, muszáj felkelni. Nyöszörögve lenyomtam a "kikapcs" gombot, és amikor kinyújtózkodtam, éreztem, hogy az ágyhuzatomat tapogatom, vagyis Nath már nincs mellettem. Gyorsan fogat mostam, lágy copfba tettem a hajam, felvettem egy bandás trikót és sötétkék riflét, természetesen a fekete bakancsomat hozzá, rá a bőrdzsekimet, és már kint is voltam. A táskám oldaláról a kitűzők vidáman csilingeltek, amikor egyesével ugráltam le a lépcsőn. Kitártam a kétszárnyú ajtót, és a friss reggeli levegő teljesen kitisztította az elmém. Mélyeket lélegeztem, amikor a levegőben megéreztem a Marlboro egyedi, aromás füstjének a szagát.
Ez tuti Nath...hisz ő szív Marlborót...talán kérek én is egy szálat. - ezzel a gondolattal követtem a füstnek a kanyargását, ami egyenesen ahhoz vezetett, akire gondoltam. A kolesz hátsó udvarának az egyik sarkában füstölgött az én rosszfiúm.
-Jó reggelt cicám. - köszöntött mosolyogva.
-Szia Nath! - vigyorogtam rá vissza - figyelj...kérhetek egy szálat?
-Nade Caroline! Azt hittem, te nem cigizel.
-Hát úgy tudták...de titkon már 15 éves korom óta szennyezem a tüdőm.
-Hát...persze, vegyél nyugodtan. - azzal elővette a dobozt, felpöccintette a tetejét, amiben még egy sornyi instant nikotin várt elhasználásra, és benne egy öngyújtóval. Kihúztam egyet közülük, majd rágyújtottam. A végén volt egy kattintó, amitől mentolos ízt lehet belepermetezni, de én szűzen szívtam, semmi utóíz nélkül. Néma 5 percig csak támasztottuk a falat és mélyeket szippantva hagytuk, hogy a szer szétáradjon bennünk, hogy szinte kimarja a légcsövünket, majd letelepedjen a tüdőnk hártyáján. Miután elszívtuk, elgyúrtuk a csikket a talpunkkal a földön, majd Nath felkapott a talajról, és olyan édes-cigarettás csókot adott, hogy beleszédültem. Ahogy szinte felfalt a szájával, a tegnap esti randinkra emlékeztetett. Olyan boldog voltam miatta, hogy szavakkal nem is tudtam elmondani neki. Miután visszaeresztett a saját lábamra, megfogtuk egymás kezét, és hivatalosan is mindenki tudtára adva, hogy együtt vagyunk besétáltunk az iskola kapuján. Mivel ő felettem járt, muszáj volt különválnunk, egy gyors puszit nyomott a fejem búbjára, és szaladt is az emeletre. Én tovább sétáltam a folyosón, mivel annak a végén volt a termünk. Megálltam a szekrényem előtt, beírtam a zárolási kódomat, majd pár cuccot beraktam, és mire épp becsuktam az ajtaját, valaki eltakarta a szemem...Levy hosszúkás ujjai takarták a kilátást, de mivel magától nem volt hajlandó elvenni a tenyerét, megnyaltam azt neki, majd az undortól egyből elkapta a kezét, és mindketten ettől hatalmas nevetésben törtünk ki. Megöleltük egymást, majd egymás mellett sétálva még egy kicsit kimentünk a suli előtti lépcsőkre, hogy a bizalmas információkat kint, szemtől-szembe beszéljük ki a tegnap történteket, hisz bármi történik velünk, mindig elmondjuk a másiknak.
-...és Patrick olyan aranyos vooolt! Már aaannyira nagyon hiányzott! - olvadozott Levy mellettem.
-Tudom, tudom... Nade Nath sem volt semmi! Egész jól alakult az esténk...főleg a közös alvás...- ahogy ezt kimondtam hangosan, teljesen elpirultam, és Levynek is akkorára kerekedtek a szemei, mint egy gömbhalnak.
-MIIII?! TE EGY ÁGYBAN VOLTÁL NATHAN WESTTEL?! - ordibált és szinte vibrált az izgalomtól a barátnőm.
-Igen, igen, ez volt....
-De ugyi nem...?
-Levy kinek nézel te engem?! Hát persze, hogy nem volt semmi!!
-Jólvan, csak tudod jobb félni, mint megijedni...
-Na menjünk órára! - mert miközben beszélgettünk, azalatt már be is csöngettek az első órára. Gyorsan beptrappoltam a terembe, és levágtam magam a padomba. Az első órám francia irodalom volt, ezért kivettem a füzetem, könyvemet sajnos a szobámban felejtettem, de a padtársamnak ott volt a padjában, attól elcsórtam, és minden rendben is volt.
Jajj alig várom már, hogy péntek legyen, azért, hogy megtarthassuk a diákbált, és erősen reméltem, hogy Nathan engem választ párjának. Mert hisz járunk...vagyis...ez annak számít, ugye? - ezekkel a gondolatokkal bambultam el az első, és az összes többi órát, amíg 14:35-kor végre kiengedtek az épületből, és felsiethettem a szobámba.

Kedves Olvasóim!
Mélységesen sajnálom, hogy ennyire elhanyagoltalak titeket részileg...de sokat tanulok biológia olimpiászra, tele van a fejem latin kifejezésekkel...remélem nem haragudtok, és örülni fogtok ennek a résznek is! ^-^ Most nem lesz Levy szemszögéből, mert abban majd egy külön fejezetet tervezek, hogy jobban megismerhessétek a három barátnő egyikét! És azon kívül köszönöm a sok-sok csillagot, meg a sok megtekintést, fantasztikusak vagytok :)💖
Bármi kérdésetek van, bátran kérdezettek, és vote-olni az mindig érvényes!
Még egyszer sajnálom, és ígérem igyekszek majd még írni, mert még nem tervezem abbahagyni!

Laura~