Barátság 50 árnyalata

16. fejezet

~Evelinne születése előtti pár hónapok~

George szemszöge:

-Már nincs messze a szülés, de aggódok, hogy valamelyik lányom örökölni fogja a különleges gént, amit én is hordozok az őseimtől. Az én édesanyám is az volt, de az apám egyszerű halandó volt. Hányatott életem volt, mivel miután megtudta édesapám, hogy én se a normálisak közé tartozok, ahogy szeretett anyám, összepakolt és elhagyott minket, de ez csak a kisebb gond volt az életünkben, mivel miután magunkra maradtunk, lavinaként zuhant a nyakunkba a keresők és szállítók, akik azzal a mondattal, hogy
"-Minden gyermeket, aki nem illik bele a társadalomba, be kell gyűjteni és egy zárdában kell tartani, messze a külvilágtól, mivel rossz hatással van az emberiségre és könnyen tönkreteheti az állampolgárok nyugodalmas életét!" - ezért egyre több embert képeztek ki csak arra, hogy begyűjtsék az ilyen áldott csemetéket, hogy elfogják őket és a saját döntésük alapján határozzák meg az életünket: vagy megölnek, vagy egy magányos cellában rothadsz el a saját gondolataiddal. Nekem szerencsém volt, mert amikor a mi falunkban is voltak kutatni, sikerült egy sötét zugban megbújni, és épp nem vettek észre minket. Miután elmentek, még egy ideig rettegésben éltünk, mert hiába nem voltak jelen az intézmény emberei, különféle megfigyelőrendszereket helyeztek el minden településen, hogyha a rendszer észlelne valakit, aki nem ide való, akkor hogy azért még eljöjjenek és elszállítsák.
Egy nap egy idegen állított be hozzánk, valami vándor lehetett, mert szállást kért éjszakára. Anyám lágy szíve egyből megolvadt, és beengedte hozzánk a férfit. Az asztal körül pirkadatig beszélgettünk, mely alapján kiderült, hogy ő is különleges, egy démonvadász, és ezért már jópár napja próbál menekülni az ellenség elől. Meggyőzött minket is, ezért minden fontosabb értékeinket egy nagy batyuba raktuk, és mi is lázadtunk Jamesszel, a démonvadásszal. Neki köszönhetően eljutottunk San Franciscóba, ahol egy új életet kezdhettünk egyetlen családtagommal. Letelepedtünk, rendes iskoláztatásban részesültem, és azóta élem itt mindennapjainat.

***

-George, elfolyt a magzatvíz! - kiáltott fel a feleségem.
Rohantunk a kórházba, és szerencsésen, komplikációk nélkül megszületett a két lányunk: Evelinne Grace és Emily Moore. Miután megszülettek, a szokásos vizsgálatokat végezték el az orvosok, de akkor még azt mondták, hogy mindketten egészségesek, normálisak. Hazavittük őket, de bevallom, nem nagyon törődtünk velük, mert a munka nagyon fontos számunkra, gyakran otthon is csak azzal tudtunk foglalkozni. Marynek még gyakran a főzésre sem volt ideje, ezért járt be hozzánk bejárónő, ő gondoskodott a lányokról.
Egy éjjel Emily rosszul lett. Belázasodott és vergődött, teljesen úgy viselkedett, mint amikor rajtam jöttek ki a különlegesség jelei, így teljesen megijedtem, rettegtem, hogy elveszik tőlem a lányomat, ezért nem gondolkodván, mit cselekszem, a kezemet a torka köré csavartam, és csöndes sikoly után elhalt a szava örökre. Miután rádöbbentem, mit is tettem, ráeszméltem, hogy a saját lányom életét oltottam ki, lerogytam a földre és zokogni kezdtem, még életemben nem sírtam annyira, mint akkor, úgy éreztem, mintha kitépték volna a fél tüdőmet, nehezen lélegeztem és alig kaptam levegőt. Kinyitottam az ablakot, hirtelen még az öngyilkosság is átfutott az agyamon, de ekkor Evelinne meghúzta az ingem sarkát és megkérdezte:
-Mi a baj apa, miért sírsz?
-Én...én nem ezt akartam! - kapott el újra a sírhatnék, magamhoz szorítottam Evelinnet, és könnyes szemekkel figyeltem az élettelen kis fehér testet, ami nem mozdult többet. Felvettem a karjaimba, és kivittem a teraszra, mert úgy éreztem tartozok Emilynek ezek után annyival, hogy a kedvenc helyére, a szomorú fűzfa alá fogja eltemetni úgy, hogy senki sem tudja meg. Mary akkor is a dolgozószobájában volt, épp rendezte a papírokat maga körül, amikor beléptem hozzá és közöltem:
-Emily...sajnos már nincs köztünk... - mondtam el neki könnyekkel küszködve, de a feleségem arcán se az izom, se a ránc meg nem rándult, ekkor úgy elöntött a méreg, hogy megfogtam az ajtót és minél erősebben becsaptam magam után, nagy zajt csapva mögöttem. Dühöngő lépteimet megzavarta Eve zavaros tekintete:
-Apa...hol van Emily? Kerestem őt, de nem találom...
-Emily...elment...messzire...
-Hova?
-A mennybe - mondtam ki.
Szegény kislányom még nem tudta mi az, de még örültem is neki, hogy nem, még annyira kicsi és törékeny...bekisértem a szobájába, majd én is a sajátoméba, és bezárkóztam 3 teljes napra, és mire hajlandó voltam kinyitni az ajtót, teljesen átrendeztem magamban mindent, és nem éreztem többé magam 'otthon', hanem mint egy rideg szellem, keringtem a hatalmas házban. Sokat voltam egyedül, de jól is esett a magány, nem vágytam senki társaságára, ebből az okból kifolyólag még inkább kimaradtam a lányom életéből, de mikor megtudtam, hogy Evelinnél is jelentkeztek azok a tünetek (igaz jóval később), mint a nővérénél, akkor már tudtam, hogy létezik egy anti-létesítmény, ami menedéket nyújt különleges gyerekek számára, eldugva Alaska kegyetlen földjén a mitichi iskola, ahová elküldtem Evelinnet is, miután megbizonyosodtam róla, hogy ő is örökölte az álomfogó gént. Miután elvittem oda, és aznap hazaértem, úgy éreztem, hogy még nagyobb űr lett a lelkemben, de nem foglalkoztam vele, mert tudtam, vagyis reméltem, hogy ott nagyobb biztonságban lesz, mint itthon, a nagyvárosban.

~Kedves Olvasóim! Elmondhatalanul boldog lettem, ahogy megláttam, hogy 700+ megtekintést is már elértük! Egyszerűen nem találok szavakat, imádlak titeket!❤
Mindenkinek nagyon boldog, békes, meghitt ünnepeket kívánok, sok ajándékot, szerencsét, szerelmet és minden egyebet nektek! ^^ A karácsony alatt nem leszek túl aktív, de majd azért hozok részeket, természetesen Még egy sikerekben gazdag boldog új évet, és szeretetteljes karácsonyt kívánok minden kedves olvasómnak!~