Barátság 50 árnyalata

11. fejezet

Óvatosan lépkedve a szűk úton indultam vissza a kollégiumba, mert nem akartam az álmomra gondolni, mert féltem, hogy valami balul fog elsülni, ezért bejártam a kolesz minden zeg-zugát, amíg vártam Carára: megtudtam, hogy van alagsor is, ahol az itteni diákok különféle mulatságokat szerveznek: Mikulás-buli, Szilveszteri tombolás és egyéb ünnepségeket csinálnak csak azért, hogy egy kicsit ellazuljanak a kemény iskola mellett. Ha nem terveznek semmit, akkor egy kisebb játékteremként használják: vannak biliárdasztalok, célbadobálós gépezet és még pókerasztal is található. A szoba sarkában áll egy hűtő, amiben különféle alkoholok sorakoznak a polcokon: whiskey, pálinka, vodka és még olyan italok, amiket én magam sem ismerek. Miután átfésültem a termet, egy sötétebb sarokra lettem figyelmes, ahol egy ajtó is volt, hát kíváncsiságommal vezérelve azt is megnéztem, hogy hova vezethet át az ajtó, de meglepetésemre az iskola udvarán kötöttem ki, de azon a részén, ahol a kerítés kissé már megvan hajolva, vagyis könnyedén kitudnak szökni a tanítványok, ha épp lázadnak a tanárok ellen. Kiléptem a levegőre, de már lágyan fújdogált a szél, és egyből átjárta a hideg a bőrömet, ezért azonnal visszaindultam a helységbe, de valaki elállta az utamat:
-Hé, ki vagy te itt, hogy jöhettél ide? - rontott rám az idegen, akinek a szemeit nem láttam, mert a haja eltakarta azokat.
-Én...új vagyok itt, csak hétfőn kezdek a suliban...- kezdtem volna bele a mondókámba, de csak meglökött, és elsétált mellettem, majd kiment az ajtón, mintha már ott se lennék. Ledermedt testtel csak álltam ott egy helyben, de megráztam magam, és inkább felballagtam a szobánkba, reménykedve, hogy Caroline végre megérkezett az órákról, és nem kell egy ilyesmi galibába akadnom: emberekbe.

***

-Nahát, már itt vagy! - vidultam fel Carát látva a nappaliban.
-Hát te merre jártál királylány? - kérdezte viccelődve a fekete szépség.
-Csak voltam az alagsorban, megnéztem, hogy milyen játékok vannak ott, mert eléggé unatkoztam nélküled...-valottam be neki, bár én magam is meglepődtem a válaszomon, mert eddig soha nem egy "barátom" se, de egy nap alatt úgy megkedveltem őt, hogy már nem is tudtam teljesen elfoglalni magamat.
-Ohh értem, de ne haragudj rengeteg a leckém, de majd este beszélhetünk.
-Hisz ha akarod segíthetek neked a leckében, nem hiszem, hogy olyan nagyon nehezek lennének!
-Hát...ahogy gondolod!
Leültünk mindketten az íróasztalához, majd megosztottuk a házi feladatokat: én jegyzeteltem neki a történelmet és írtam ki a szavakat franciából, amíg ő megírta a matematikát és megtanulta a kémiát. Nem is gondoltuk, de együttes erővel röpke 2 óra alatt végzünk is mindennel, majd pihenésképpen úgy döntöttünk, hogy tovább beszélgetünk a múltunkról, és még inkább szorosabbra fűzzük a barátságukat.
-...de ma találkoztam egy fiúval az alagsorban, aki egyből rámkiabált, hogy minek vagyok itt, meg ki vagyok én...- meséltem a délután történteket.
-Biztos, hogy Nath volt az...ő Nathan West, aki minden délután lelép a suliból, hogy a városban találkozzon a "bandájával", elég érdekes egy srác...mindenkivel elég indulatos, jobb messziről őt elkerülni, ha nem akarsz kárt tenni magadban. - mesélte kissé aggasztóan.
-Akkor megfogadom a tanácsod...- és ekkor valami furcsa érzés kerített hatalmába, felugrottam az ágyról és lerohantam a lépcsőn, egyenesen ki az ajtón, és akkor láttam meg: az iskolához közeli erdő...lángokba van burkolódzva! A vérnyomásom azonnal az egekbe szállt, a gyomrom remegett és a józan eszem is eltávozott tőlem, mert azon kaptam magam, hogy futok be az erdőbe, nem is gondolkodván rögtön elkezdtem keresni a tekintetemmel azt a fenevadat, a remültségben már a parázsból is az alakját láttam...majd megláttam. Meg volt fordulva, ő is a pirosló tűzvilágot nézte, amint hatalmas pusztító erőként szinte falta a fákat, egy szempillantás alatt felemésztett egy hatalmas fát, majd folytatta a következővel...de ő csak állt, és követte a tekintetével a forróság útját, de már nem bírtam egy helyben állni, ezért közeledni akartam hozzá...de megreccsent egy ág a lábam alatt, és ugyanabban a másodpercben figyelt fel a hangra: rámnézett, és teljesen elvarázsolt, amint sötét szemeivel fürkész engem, és farkasszemezik velem...már a nézésétől megáll a szívem...feleszméltem a bajra, ezért hívtam magammal, hogy fusson a tűz ellen velem, de egy tapottat sem mozdult, hanem csak állt. Már a távolból hallottam a tűzoltók szirénájának a hangját, amint kisereglik nézni az egész iskola...már csípték a könnyek a szemem, de még mindig makacsul megmaradt a helyén, és már nekem fájt, hogy csak áll ott.
-Sajnálom...- patakzó könnyekkel futásnak eredtem, nem hittem el, hogy nem jön velem...már láttam a többiek körvonalát, és amikor kiértem az erdőből lerogytam a poros útra, szaggatott légzésem és síró szemeim megijesztették a többieket, odaszaladt hozzám Cara és még két lány, akik felsegítettek, bevittek a koleszba, és szó nélkül kezelésbe vettek, megtisztították az arcom, az égési sérüléseimet is ellátták, és fájó lélekkel sétáltunk vissza Caroline-nal, aki nem kérdezett semmit, és ezért olyan hálás voltam, hogy még megköszönni is elfelejtettem ezt neki.