Barátság 50 árnyalata

20. fejezet

Mielőtt bementünk volna az ajtón, a küszöbnél megtorpantam, majd furcsa tekintettel nézett rám az elrablóm.
-Mi történt veled, miért álltál meg?
-Semmi...csak...lelkileg felkészülök arra, ami velem fog történni...
-Jólvan, de nekem nincs időm az érzelmeskedésre, nyomás be!
Megnyomtam a kilincset, és nem sietősen, nyikorogva nyitottam ki az ajtót. Előttem egy hatalmas medvebunda volt a padlóra fektetve, aminek a feje az asztal felé volt fordítva. A falakon pár ősrégi fénykép volt kiakasztva, amik már kezdték felvenni a sárgás színt, és koptak ki a fekete arcok rajta. Egy húsevő növény volt a szoba egyik sarkában, ami előszeretettel nyitogatta a száját és nyeldeste a levegőből a lehető összes bogarat, ami csak előfordulhat egy ilyen sivár környéken. A háttal ülő személy keresztbetett lábbal bámult egy pontot a falon, majd miután megszólította a pasas mellettem, akkor fordult csak meg a karosszékével.
-Kisasszony...meghoztam őt!
-Köszönöm Dick, elmehetsz, innentől személyesen, négyszemközt szeretnék társalogni a rokonommal.
-Ahogy parancsolja, Ms. Winehouse.
Rokonnal, és ráadásul Winehouse? Hisz anya lánykori neve is Winehouse volt, és van egy nővére, Valerie és egy húga, Rebecca...de ugye nincs valami kapcsolatom vele?! - rémült meg az elmém, de próbáltam higgadtnak látszódni.
Kisétált a helyiségből az újonnan megtudott Dick nevű férfi, és egyedül hagyott az intézet igazgatónőjével.
-Örülök, hogy újra láthatlak Grace.
Ugh, egyszerűen utálom a középső nevemet, igaz az üknagyim után kaptam, de nem viseltem el senkinek se, hogy így hívjanak, az Evelinnet sokkal jobban szeretem.
-Kicsoda maga? Honnan tudja a középső nevemet?
-Hát nem emlékszel drágaságom? Igaz kicsinkó voltál még, miután leléptem...én vagyok Rebecca, a nagynénid, Eve! - kacagott fel ijesztően, amitől még a levegő is megszorult a tüdőmben.
-M...m...mi? - alig tudtam megszólalni a meglepettségtől - Rebecca nagynéni? Én...én nem emlékszem rád...de...de hogy kerülsz ide, és hogy..?! - zúdítottam rá a kérdéseket egymás után.
-Figyelj kincsem, rengeteg időnk van..mit szólnál, ha körbevezetnélek, és megmutatnám a cellád?
-Mivan?! Én nem megyek cellába!! - hisztiztem.
-Pedig igenis mész! - izzott fel vérvörösen a szeme az utolsó kimodott szónál, majd hirtelen úgy éreztem, hogy csillagok keringenek körülöttem, és, hogy a testemet elhagyja az erő...mint egy lassított film pörögtek a szemem előtt a képek, majd kitágult szemekkel, ziháló légzésekkel hanyatt terültem a kifeszített díszállaton, és vesztettem el az eszméletem. Mire felébredtem, már egy szürke ágyon feküdtem, és rajtam egy fekete kezes-lábas volt, aminek a mellkasára ki volt hímezve, hogy "Evelinne Grace Moore, 377. fogoly"
Ezek szerint vagy sokáig voltam kómában, vagy valaki annyira ügyesen varr, hogy amíg kába voltam tüntette fel rám eme betűket és számokat. Lassacskán felültem, és szemben találtam magam egy fiúval, aki szótlanul bámulta a repedező plafont, majd miután meghallotta az ágyam recsegését, mély, szinte egy feketelyuk szerű, sötét szemeit rámszegezte, amitől annyira megdöbbentem, hogy szinte éreztem, ahogy elveszek az univerzumot jelképező émelyítő pillantásokban. Pár másodpercig pislantás nélkül csak bámultam, majd visszatértem a földre és azonnal visszazökkentem a valóságba.
-Szia, örülök, hogy már felébredtél. - köszöntött egy melengető mosoly kíséretében, amitől a szívem apránkét olvadt el bennem.
-Öhm, szia, örülök, hogy megismerhetlek...ha megkérdezhetem szerinted mennyi ideig voltam kábult?
-Hát olyan 2-3 órát legalább, biztos belenéztél a vezetőnk szemébe. Neki bénító szemei vannak, akire ránéz vörös szemekkel, megbénul, vagy jobbik esetben elájul. De nem is ez a lényeg, el sem tudod képzelni, mennyire jó valakivel beszélgetni, nem csak magammal...már évek óta egyedül rohadok ebben a kis kínzóhelyben, de csak most kaptam társat...pedig mindenki másnak már legalább egy cellatársa is van.
-Hát, ezek szerint megváratattak téged! - viccelődtem egy elsuhanó mosollyal.
-Amúgy, ha nem tudnád, én Jackson vagyok, de nyugodtan hívj csak Jacknek! - olyan kedvesen és vidáman társalgott, hogy akaratlanul is jobb kedvre derültem, és már nem is tűnt olyan ridegnek ez a hely.
-Én Evelinne Grace vagyok, de Eve-nek szoktak becézni, Grace középső nevemet pedig nem igazán kedvelem.
Így beszélgettünk, amíg mindkettőnket el nem nyomott az álom...aznap éjjel megint megjelentek a képek a fejemben, de most valahára valami szép is történt álmomban.