Barátság 50 árnyalata

3. fejezet

Kissé szédülve sétáltam vissza hozzánk, de már jobban éreztem magamat, miután benyitottam az ismerős cseresznyefa borítású ajtón, elcsavartam a kilincset és az a jó meleg megérinti az arcom, ami így is ki van pirosodva. Óvatosan leültem a sámlira, ami ott volt az előszobában, és nem sietvén húztam le a lábamról a bakancsot, amit már nagyon rég gyúr a lábam, de képtelen vagyok tőle megválni. Felakasztottam a kabátom, amikor apám reszelős, mély hangja szólt hozzám:
-Evelinne Grace, gyere kérlek a nappaliba! Beszélnünk kell veled édesanyáddal.
Ez az én apám. Hűvös, rideg, de mégis jobb, mint az anyám. Viszont Marynél semmi más nem válik be, csak az, ha engedelmeskedsz neki, vagy dühbe gurul, és...és akkor vége a jó világnak. Amikor kicsi voltam gyakran vert, mindig sérülésekkel, véraláfutasokkal és hegekkel mentem óvodába, iskolába és középiskolába. Még ha nem is csináltam semmit, akkor is megvert, tulajdonképpen ez volt neki a szórakozása. Pont ezért nem barátkozott velem sohase senki, mert azt hitték önkínzó vagyok, és, hogy direkt csinálom...közbe hiába magyaráztam, hogy ezt nem én műveltem...nem hittek nekem.

***

Volt egy nővérem, igaz nem sokáig ismerhettem...mert igazából lett volna egy ikertestvérem, de amikor 3 éves lehettem, akkor egy éjszaka váratlan módon meghalt Emily. Ezek az emberek elmebetegek, komolyan mondom csoda, hogy engem még nem nyírtak ki. Anyám amúgy ügyvédnő, apám pedig hivatalba dolgozik, de a mai napig nem értem, hogy tudnak ezek már 20 éve együtt lenni...mint ég és föld. Szóval, nem tudom kinek vagy minek köszönhetem, hogy még élek, de még itt vagyok, és már 16 évet leéltem velük, úgyhogy már rengeteg mindent átéltem.
Soha nem voltunk beszélős viszonyba a szüleimmel, mindent magamnak szereztem be, hisz 13 éves korom óta nyáron mindig munkába állok, hogy legalább akkor ne lássam őket.
Pont ezért nem értettem, hogy miért pont ezen a napon akarnak velem beszélni az őseim.