Barátság 50 árnyalata

15. fejezet

...-Valami mesés volt a mai nap! - ámuldoztam Carának, hogy mekkorát csalódtam a suliban és az osztálytársaimban egyaránt (persze pozitív értelemben).
-Akkor üdv még egyszer a suliban, és én is örülök, hogy ennyire jól ment az első napod! - kacsintott félmosollyal a szája sarkában, amikor hirtelen a földre estem, mert égtelen fájdalom hasított a fejembe, ami lassan szétáradt az egész testembe, és...elragadott a képzelet varázsa.
-Siessenek! Meg kell találnuk azt a lányt, különben vége a világnak, ne lustuljanak, gyerünk kutassátok tovább emberek! - adta ki a parancsokat durva hangon a vezér. Kiléptek egy hatalmas tömbhalmazból, amin még ablakok sem voltak, csak egy bejárati ajtó és ennyi. E körül az építmény körül kilométereken keresztül csak kietlen táj és szárazság vett körbe mindent, a semmi közepén. Az előtt volt egy parkoló, amiben fekete dzsippek tömkelege sorakozott, a szinte vakító fényességben szikrázott a matt fekete színű terepjárók, amik egytől-egyig ugyanúgy néztek ki. Egy arcát eltakaró, izmos férfi beszállt az egyik járműbe és vad sunggal bevett egy kanyart és már el is tűnt a láthatárról. Ám ekkor kilépett mégegy pasas, aki egyenesen a szemembe nézett, és vicsorító fogakkal préselte ki a szavakat:
-Most már a miénk vagy, Moore! Többé nem menekülsz...többé nem jutsz ki a kezeinkből, elkapunk és megkapod méltó büntetésed, amiért az apád megszöketett az ígérete ellenére!
-Vajon miről beszélhet? Milyen ígéretett tett volna apám ezeknek a maszkos, furcsa embereknek? Mit akarnak tőlem? Miért akarnak elfogni? És hogy érti, hogy én kiszöktem a karmaik közül? Miért pont én?! - kérdések zápora borította el elmémet, amire senki sem adott választ.
-Jól figyelj kislány, tudom, hogy hallasz, tudom, hogy mindenre emlékezni fogsz...figyelmeztetlek, hogy nem maradt sok időd hátra, már a miénk vagy...-erre elindult felém, karmai egyre csak nőttek és már agyara is megsokszorozódott, szemei vérben kezdtek el úszni és ziháló lélegzettel indult meg felém az a valaki, és én teli torokból elkezdtem sikítani...
-Aaaaaah!!! - sikítottam tovább.
-Jézusom, mi van veled Eve?? Már vagy fél órája nem reagáltál rám, tudod hogy aggódtam?! Már majdnem idehívtam a nővért is...
-Nem, nem kell, csak...megint magával ragadott az álom.
-Valami rossz történt? - aggodalmaskodott.
-Nem...csak hirtelen jött...- hazudtam neki, mert nem akartam elhinni azt, amit mondott nekem az az idegen férfi. Rettegés vett rajtam úrrá, hogy megtudtam, hogy keresnek engem és, hogy már nincs sok időm...remegni kezdett minden tagom, fejemben csak úgy zúgtak a kérdészuhatagok, de nem akartam Carát is ezzel terhelni, mert neki is eléggé fáj még a szíve az exe miatt, akit mindennap látnia kell az iskolában, ahogy más lányokkal endeleg...mindenkinek olyan nehéz...
De ami aznap éjjel történt, az valami hihetetlen, mert az álmom...sajnos valóra vált, amire egyáltalán nem számítottam.

~Köszönöm a 600+ megtekintést, szép lassan halad felfelé a szám, és ez csak nektek köszönhető, kedves olvasóim! Szeretlek benneteket, írjatok commentet, ha bármi kérdésetek lenne a storyval kapcsolatban, és ne felejtsetek el vote-olni! Még egyszer nagyon szépen köszönöm, hálás vagyok nektek❤~