In the shadow of death ♡lrh.♡||Befejezett||

2.13

Nem tudtam hol vagyok.

A környék ismeretlen volt, a házak szürkék, a fák szárazak, a nap is alig sütött.

Dideregni kezdtem, így magamat átölelve, a karomat dörzsölve próbáltam melegíteni magam, kevés sikerrel.

És persze, hogy ilyenkor nincs itt a hülye telefonom.

Egy kissebb fiú társaság jött velem szemben. Feketében voltak, fejükön kapucni.
Féltem elmenni mellettük, így megtorpantam, és megfordultam.

Hallottam, hogy jönnek mögöttem, mire az egyik elkapta a kezem.

-Hé cica, baj van?-kérdezte és undorítóan közel hajolt, szinte a számba lehelve mondandóját.

-Nem. Semmi.-mondtam gorombán, de nem engedett.

-Segítsek lenyugodni?-kérdezte perverzül, majd keze elkezdett lejjebb vándorolni.

Már csak arra eszméltem fel, hogy valami csattan.

Mi?

A srác ki volt ütve, a társai pedig már az utca végében rohantak.

Valaki megragadta a csuklóm, és maga után húzva rohant.

Egy házhoz értünk, aminek az idegen becsapta az ajtaját...

És akkor jöttem rá, hogy nem idegen.

Kikerekedett szemmel bámultam rá.

Ilyen nincs!

-Austin?-kérdeztem a sokktól lefagyva.

-Na ne nézz úgy mintha szellemet láttál volna!-nevette el magát.

-Te hogy kerülsz ide?

-Azt én is kérdezhetném. Mellesleg már egy éve itt élek. Eljöttem Londonból. Nem bírtam Derek nélkül. Senki sem bírta.-halkult el.

Austin volt Derek legjobb haverja, már ovi óta. Velünk is jóban volt. A bátyám halála után már nem nagyon találkoztunk, és ezek szerint ideköltözött.

-Én...-törtem meg a pár percnyi csendet.-Még anno ide jöttünk Londonból, aztán két évet voltam Amerikában, most pedig Mike és én visszajöttünk ide.-dadogtam.

-Értem. Hazakísérjelek? Csak mert nem úgy néztél ki, mint aki tudja hol van.-nevetett ismét.

Bólogattam, mire felkapva a kocsikulcsát kifelé kezdett húzni.

Beültünk a kocsijába.

-Mivel foglalkozol?-kérdeztem.

-Fotós vagyok. Innen merre?-nézett rám egy pillanatra.

Elmondtam neki merre kell menni, és nem soká már az Irwin ház előtt voltunk. Ahogy a kocsi megállt Mike kirohant.

-Cat! Hol a büdös....-kezdett volna szidni, amikor meglátta, hogy ki hozott haza.

-Hello, Mike.-köszönt a mellettem álló, mosolygós srác.

-Austin! Te?-mosolyodott el az ikerbátyám.

Mike kérte, hogy jöjjön be, de a fiú a sok dolgára hivatkozva elment, azzal az ígérettel, hogy később beugrik.

Bementünk, Mike pedig nekem esett.

-Hol a francba voltál?

-Sétáltam.-vontam vállat.

És akkor megláttam a fotelban gubbasztó Lukeot.

Mi?

Lehajtottam a fejem.

-Haver, hagyd dumálni őket. Rendben?-lépett oda Felix.

Kimentek a nappaliból, otthagyva a szöszivel.

Felállt, majd hozzám lépett.

-Sajnálom, Catarina. Iszonyatosan hülye voltam.-fogta meg mind a két kezem.

-Ezt eddig is tudtuk.-motyogtam.

-Én csak...-kezdte, de megállítottam.

-Te csak egy vadparaszt, idióta, rohadt kis féreg vagy, akinek rohadt muris összetörni más szívét! Komolyan! Kérlek taposs bele még párszor a lelkembe, csak hogy még nagyobb szerencsétlenségnek érezzem magam!

-Én csak nem akarom megint átélni amit két éve te nyomorult!-kiabált vissza, mire összerezzentem.

Lehajtotta a fejét.

-Csak félek, hogy megint elrontjuk.-szinte suttogta.

-Ezt már akkor elrontottuk amikor még nem is ismertük egymást.-közöltem szárazon, majd felrohantam a szobámba.

Minek kellet ide hívni?

Mi történik körülöttem?

Miért én?

Most tuti mindenki összezavarodott.
Lel.