In the shadow of death ♡lrh.♡||Befejezett||

1.

Vicces ez az életnek nevezett játék.
Mi vagyunk a sok kis bábú, akiket irányítanak. Na de mi van, ha az egyik bábú leesik a pályáról, és eltörik?

Akkor annak már nem veszik hasznát.
Értéktelen kis semmirekellő darabka lesz, aminek csak egy sorsa van: a halál.

Én is ilyen vagyok. Mindig is ilyennek tartottam magam, de miután kiderült, hogy beteg vagyok, ez az érzés erősebb lett.

Tizenöt éves koromban diagnosztizálták, hogy agydaganatom van. Azóta járok kemoterápiára, aminek következtében hosszú, szőke hajam kihullott. Rengeteg gyógyszert szedek az életbenmaradásom érdekében.

De miért?
Egyszer úgyis meghalok.

-Catarina, megvagy?-kiáltott fel anya. A bőröndjeim készen állnak a költözésre. Sydneybe megyünk. De nem. Nem azért mert ott van gyógymód. Azért mert itt, mindenki olyan lesajnáló, és lekezelő velem.

Én szeretnék normális lenni.

Esélytelen.

Nagyot sóhajtva kaptam fel a bőröndöt, de ebben a pillanatban bejött Mike, a tesóm. Azaz az ikertesóm.

-Segítsek?-kérdezte, és beletúrt festett, vörös hajába.

-Elbírom.-mosolyogtam rá, de ő mint aki nem hall kikapta a kezemből, és levitte.

A kocsiba pakoltunk, majd beültünk. Bedugtam a fülesem, és elindítottam kedvenc számaim, közben pedig gondolkoztam.
Megegyeztünk Mikeal, hogy az iskolában titkoljuk, hogy beteg vagyok. Őt is zavarta ez.

Volt, hogy már Mike is a sírás határán járt, mert mindenki azt kérdezgette tőle: "Mennyi ideje van még?'
Mindenki elkönyvelt halottnak. Tippelgették mikor jön el értem a Kaszás, s ránt magával a mélybe.

A kocsink a londoni esős utcákon halad át, mígnem ki nem érünk az autópályára.

Ugyanaz az útvonal, megannyi emlék. De sajnos a nagyrészük rossz. Mint a bátyánk halála. Talán ez tört meg bennem végleg minden reményt. A boldog életre, a gyógyulásra. Mindenre.

Lassan elértük a repteret. Felrakták a csomagjainkat, majd felszálltunk. Anyáék kettővel előttünk kaptak helyet, míg én Mikeal ültem.

-Két dolgot jegyezz meg.-kezdte.-Egy: Ha valaki megbánt kibelezem. Kettő: Szeretlek, bármi legyen.-fogta meg a kezem. Fejem a vállára hajtottam.

-Félek, Mike.-mondtam sírós hangon.

Augusztus vége van, azaz lassan szeptember. Lassan itt a tizenhatodik szülinapom, de az orvosok szerint, csoda ha megélem a tizennyolcat.

Minden nappal közelebb a vég.

-Nem kell. Vigyázok rád.-suttogta, miközben azt néztük, ahogy a gép lassan emelkedik, majd repülési magasságba kerül. És most következik egy kínkeserves húsz órás út.

És, hogy miért pont Sydney?

Kiskorom óta vágyok oda. Mindig oda akartam menni.
Nem tudom miért.
De egy haldokló embertől ne is kérdezd, hogy "miért" mert a válasz egyszerű:Mert ki tudja, mikor jön el a vég. Az örök sötétség.
Addig pedig semmit sem halaszthatok el, az életnek nevezett játékból.