Love Me Or Not?

11.rész

Másnap miután már vége volt a tanulásnak és Daehyuntól is haza jöttem YongHwa rohant be a szobámba. Arca könnyes volt, látszott rajta, hogy sírt, valamennyire még akkoris sírt,aggódtam nem tudtam mi történhetett, a gondolat gonosz volt,de arra gondoltam, hogy a szülei már meghaltak így mi lehet ennyire tragikus.
-Mi történt? Miért sírsz?
Álltam fel az ágyamról és aggódóan közelebb mentem YongHwahoz.
-Meg van.. a testvérem.
-De hát ez jó hír - mosolyogtam rá biztatóan, de ő nem mosolygott vissza. - Ki az, hogy ennyire nem örülsz?
-Te vagy az Shin JiMin. Choi YongHwa vagyok te, pedig Choi JiMin.
YongHwaból kitört a sírás, pár percig álltam és próbáltam feldolgozni a tényt, hogy az apám nem is az apám, hogy hazudtak nekem, és YoonGi akkor nem lehet a teljes testvérem, eddig szeretem volna YongHwat testvéremnek, de nem ily módon. Bár nem hinném, hogy feldolgoztam, de miután ezeknek tudatában lettem én is sírni kezdtem, és rohani a semmibe. Először ki a házból, majd egyszerűen csak előre. Nem érdekelt senki és semmi, na jó ez nem teljesen igaz, ezekben a pillanatokban is eszembe jutott Daehyun.
A nagy rohanásban neki rohantam valakinek, ránéztem, a könnyektől nem láttam az arcát, hasonló illata volt, mint Daehyunnak. Megtöröltem a szemem és megint az előttem álló férfira néztem, JaeJoong volt az.
-DaeJoong...
Motyogtam, ebben a helyzetben jobban esett így szólítani.
-Miért rohansz? Miért sírsz?Üldöznek?
Amint kimondta az üldöznek szót maga mögé rántott.
-Nem erről van szó.
Válaszom hallatán elém állt.
-Mi történt? Daehyun biztos nem örülne ha így látna, és nekem se tetszik ez..
-Téged miért érdekel, hogy mi van velem? Nem akartam bunkó lenni, de akaratomon kívül is annak tűnhettem.
-Mert szeretlek, szóval mondd el mi a baj..
Ekkor valaki más is mellém lépett, majd megszólalt.
-Hyung, leszállnál a barátnőmről? Annyi nőt megkaphatnál, de neked pont ő kell? Mindig ezt csinálod, pedig te vagy az idősebb, fordítva sokkal több értelme lenne!
-Nem szerethetek valakit, csak mert te szereted?
-Daehyun...
Néztem rá sírva, még mindig sírtam,magához ölelt és tovább veszekedtek testvérével, Daehyun hiába kérte DaeJoongot, hogy menjen el, ő nem cselekedett így.
-DaeJoong.. Vagy JaeJoong.. Ahogy jobban tetszik..
Szippogva, de a sírás már abba hagyva kezdtem beszélni.
-Kérlek menj..
Fejeztem be a mondandómat, nem tudom miért, de akkor ott abban a pillanatban azt kívántam, hogy JaeJoong ne létezzen.
Egy nagy sóhajtás után el is ment.
-Mi történt? Miért ilyen a hangulatod?
Aggódóan engedett el Daehyun és gyönyörű szemeivel engem bámult.
Kérdésére nem válaszoltam.
-Nem szeretnéd elmondani?
-Hazugságban éltem..
Kezdtem bele. YongHwa sose szórakozna ilyennel szóval biztosan igazat mondott.
-Hazudtak nekem, én nem is én vagyok.
-Ki hazudott? Mit hazudott?
-Choi JiMin vagyok. Az apám születésemnél meghalt, és az állítólagos apám hazudott nekem az anyukámmal együtt, YoonaGi nem lehet a testvérem, én meg teljesen kikészültem.
Ezzel megint sírni kezdtem, nem tudom leírni azt az érzést amit akkor éreztem, mivel nem tudom mi zajlott le bennem.
-Hé, hé! Ne sírj!
Törölte le az arcomról könnyeimet.
-Röviden egész életemben én is hazudtam mindenkinek, Szia Shin JiMin vagyok! Ez nem volt igaz, mivel ez nem az én nevem. Amikor oda jöttél hozzám és azt kérdezted, hogy: Shin JiMin, ugye? És én azt feleltem:Ez a nevem. Azt a mondatomat jogosan lehet hazugságnak nevezni.
-De, hé! Ez nem a te hibád, Te nem hazudtál se nekem se másnak.
-Mit kéne tennem?
-Befejezni a sírást és elmesélni nekem, hogy mi történt pontosan.
Egy kis idő múlva megnyugodtam és befejeztem a sírást, majd elmondtam az egészet Daehyunnak.
-Daehyun.. Haza kell mennem beszélni a szüleimmel és YongHwaval, szóval most megyek, szia.
-Ne kísérjelek el?
-Kérlek, most ne.
-Ha te mondod.
Bólintottam, majd elindultam haza, otthon rögtön a szüleimet akartam keresni, de ők már vártak rám.
-JiMin!
Rohantak oda hozzám.
-Elmagyarázátok, hogy még is mi a szar történt már évekkel ezelőtt?
-Igen..
Motyogott anyukám, mire én leültem és érdeklődő tekintettel meredtem rájuk.
-Az apád nem ez az ember és a te neved Choi JiMin.
-Valami olyat mondjatok amit még nem tudok.
-Amikor megszülettél már nem JongHoonnal voltam, aki az igazi apád, és ő akkoriban halt meg, ezért úgy gondoltuk, hogy jobb lesz ha SeokHo-t tekinted az igazi apádnak, JongHoon volt YongHwa apukája, de az ő anyukája nem én vagyok.
-És mi van YoonGivel? Ő az igazi bátyám?
-Ő SeokHo fia, és én vagyok a mostoha anyukája.
-Ő tudta ezt? És azt is, hogy velem mi van?
-Igen..
-Elképesztő..
-Sajnáljuk..
-Tudjátok, hogy egy ember két személyben bízik meg egész életében igazán? Ez a két személy az ember szülei, ha ez a két ember átveri az illetőt ő akkor sem veszti el a bízalmukat bennük, mert ők szüleik, ahogy én is bízok még bennetek, még ha SeokHo nem is az apám, de akkor is nagyon megbántotattok azzal, hogy hazugságban éltem. Sajnálom, de most nem szeretnék beszélni veletek.. - indultam volna fel a szobámba, de eszembe jutott valami. -Bocsi, még egy valami... YongHwa itthon van?
-Nincs, elment sétálni.
-Oké, köszönöm.. Megyek.
Felmentem a szobámba a telefonomért, majd elindultam megkeresni YongHwat, közben hívtam is, de nem vette fel,lehet az ő telefonja otthon van, vagy nem szeretne beszélni senkivel, de én akkoris szeretnék beszélni vele. Egy idő után kezdtem azt hinni, hogy YongHwa már haza ment én meg itt keresem. Egyszer csak megpillantottam egy padot amin egy srác ült, messziről is úgy nézett ki, mint YongHwa, közelebb mentem, ő volt az. Leültem mellé, rám nézett.
-Jól vagy?
Kérdezte tőlem, én is arra voltam kíváncsi elsősorban, hogy ő jól van-e.
-Te jól vagy?
Fordultam felé.
-Én kérdeztem előbb.
-De engem jobban érdekel.
-Az lehetetlen, engem biztos, hogy jobban érdekel.
-Képtelenség, ne beszélj zöldségeket!
-Pont, mint óvodában..
Egy picit nevetett mikor ezt mondta, én is elmosolyodtam.
-Azon különbséggel, hogy akkor jól voltam.
-Szóval most nem vagy jól?
-Nem mondanám, de mi van veled.. Jól vagy?
-Nem a legjobban.
Sohajtotattam.
-Szerelmes voltam a saját testvérembe, sőt még most is az lennék, ha nem tudnám, hogy az vagy..
-Nem tehetsz róla.. nem tudtuk, hogy testvérek vagyunk.
-Ez igaz, de akkoris felzaklatt, YoonGinek mi köze van hozzád?
-Semmi.
-Akkor hogy került a családodba?
-SeokHo fia, és mivel ő a mostoha apám így ő is velünk él, de őt legalább tényleg Shin YoonGinek hívják..
-Értem.
-De nézzük a dolog jó oldalát, nagyon barátok voltunk eddigis és mostmár igazi testvérként szerethetjük egymást.
YongHwa megölelt amit én viszonoztam.
-Hideg van, menjünk haza.
-Fázol?
Kérdezte.
-Igen.
-Jó, menjünk.
Felállt, mire én is felálltam, elindult, mire én is elindultam.
Az ezután következő két hétben nem beszéltem senkivel, csak YongHwaval és Daehyunnal, eleinte még ChanMival is, de később összevesztünk mivel hazudtam neki amikor azt mondtam, hogy nem vagyok szerelmes Daehyunba, ezért csak Daehyun és YongHwa maradt akivel szívesen beszélgetek.
YongHwa mindennap szomorú volt, szeme könnyes, ez velem is így volt, nagyon nyomasztó volt YongHwat így látni, a szerencsétlensége, vagyis a mi szerencsétlenségünk miatt