Love Me Or Not?

2.évad,4.rész

//Jimin szemszöge//

A következő heteket a kórházban töltöttem, el se mozdultam az anyukám mellől, jó, ha egy nap kétszer kimentem a mosdóba.

Mondanom se kell, hogy a Daehyunhoz költözés elhúzódott, mivel három hétig úgy tekintettem az anyukám kerekes ágya mellett lévő székre, mint az ágyamra, a kórterem az otthonommá vált.

YongHwa pár napig, míg végig ott volt velem, de aztán visszakellett mennie, dolgozni.

Engem nem érdekelt a munka, bár nem jelentettem be, hogy nem megyek be, bár Daehyun tudta, hiszen mindennap bejárt hozzám esténként, viszont ez így nem volt elfogadható a cég részéről, ezért nem volt olyan meglepő az a pár szó, amit Daehyun mondott nekem egyik este, amikor a kórházban ültünk.

- Jimin...

Motyogta, miközben tekintetét a halkan szuszogó anyukámról rám emelte.

- Igen?

Mondtam, de inkább csak ajkaimmal formáltam szavaimat.

Arcát kezeibe temette és nagyot sóhajtott.

Nem ígérkezik jónak...- gondoltam magamban, de azért reménykedtem.

De nem volt értelme, a kis reménykedő szikrának gyorsan kialudt a lángja.

- Ki kell, hogy.... el kell, hogy...- nagyot nyelt mielőtt a fontos részt is kinyögte. – Ki kell, hogy rúgjalak, többé nem dolgozhatsz nálunk, sajnálom.

Mielőtt bármit is reagálhattam volna, magához ölelt.

Mondjuk nem is mondtam semmit.

Fájtak a szavai, kifejezetten haragudtam rá, tudta, hogy mi a helyzet, igazán fedezhetett volna még néhány napig, míg nem szólok "hivatalosan" el nem mondom, mi van.

Nem szóltam hozzá.

Nem volt mit mondanom.

A főnök fia, majdnem ő a főnök, simán el tudta volna intézni, ha nagyon akarja, de úgy tűnt nem áll szándékában.

„Talán nem is szeret igazán..."

Ez a gondolat járt a fejembe.

- Sajnálom, de mennem kell.

Engedett ki karjaiból, majd nyomott egy utolsó csókot forró homlokomra.

- Még mindig lázas vagy, haza kéne menned.

- Hagyj békén...!

Morogtam oda neki, mire el is hagyta a termet.

Amint kilépett mérhetetlen harag ragadott magával, Daehyun miatt.

- Miért nem védett meg?

Kérdeztem anyukámtól, de tudtam jól, hogy komában lévő ember nem válaszol.

- Anya, kérlek, ébredj fel!

Ráztam meg vállánál fogva, mire felnyöszörgött egyet, de szemeit nem nyitotta ki, sőt a gép, amire rá volt kötve azt mutatta ki, hogy szívverése lassult.

Felálltam a székből, és ezúttal nem a mosdóba indultam, hanem haza.

Úgyis mindenki arra bíztatott, hogy menjek egy kicsit, legyek otthon.

Annyit törödtem az édesanyámmal, hogy észre se vettem az én szervezetem mennyire leépült.

Az ágyamon feküdtem a földön lévő képet nézve, melyen Daehyunnal mosolyogtam egy szökőkút előtt.