Fölmentem a hegyre elveszíteni önmagam, és könnyek nélkül sírtam az éjszakában.
Elhiszed, hogy van az a lélekállapot, mikor minden mindegy? Nem? Én sem hittem. Pedig bizony, hogy van! Leírod magadban, mint valami depresszív valót, amit sosem akarsz a jelenednek tudni. Mekkora tévedés, szegény ember. Nem más ez, mint a szabadság, mely keveseknek adatik meg. Hogy miért keveseknek? Mivel- előbb említett téveszme miatt- kevesen vágyják. Minden mindegy, jöhet bármi, így is-úgy is jó, akármi lesz is. Béke, teljes elfogadás. Nem akarok irányítani, áramlani akarok, SZABADON. Megszűnik miden elvárás, nincs már több félsz, csak az van, hogy élsz!! A legjobb pedig: elporlad az érzelem is... Egy senki vagy. Senki. Milyen undok egy szó. Pedig ha egyszer is megtapasztalod ezt a szabadságot, másra se vágysz, csak hogy senki lehess. Senki. Egy félóráig, 15 percig. Csak hagyjatok gondok! Érzések, mást simogassatok fagyos ujjaitokkal! Rám jelenleg nem hat a varázs. Ma este leolvasztom magamról a teátralitást is. Senki vagyok. Rövid ideig bár, de senki. Senki. Aztán ami először visszasomfordál a tudatomba, az a félelem. Nem, nem a valakim félelmei, rókától, emberektől. Nem. Félelem, hogy megszűnök senki lenni, hogy visszatérek, és újra számít az idő, a holnapi suli, a fogmosás, az ebédszünet...
Fölmentem a hegyre, elveszíteni önmagam. Nem sírtam, nem nevettem. Csak megtanultam repülni... Szárnyaltam a szabadságban...
