Oh, drága embertárs!
Ne gondold, hogy aszociális vagyok,
mert feltöltődni igazán egymagamban tudok!
Láss úgy, mint aki boldog így,
nem várja, hogy te megsegítsd!
Magányosnak gondolsz,
pedig csak annyi:
megváltoztatni ne akarj,
más viselkedés köntösével be ne takarj!
Azt is hidd el,
kell körém is az ember!
Kell a baráti csevej,
mikor lelkünk egymáson elnyúlva hever!
De néha túl sokan vagytok,
ekkor én egy apró szünetet tartok,
odébb vonulok kissé,
s folytatom a gondolkodássasszét.
Szeretem én az embereket! Ha mondom, igaz,
de a felszínesség... az egy csöppet kiakaszt...
Nem, unalmas és búskomor sem vagyok,
feldobom én a napod, ha hagyod...
Mert ez itt a fő, én megyek, ha hívsz,
meghallgatlak, ha bármiért rísz.
HA!
Invitálj hát, mert nem mindig érzem a késztetést,
tekintsd ezt úgy, mint egyfajta felébredést:
ébredsz már a sztereotípia álmából,
támadást indítasz az új nézőpont várából!
Megismersz, megkeresel, csalódsz,
mert felnyílt szemed leváltja az adót,
melyen régen berögződésed volt a bemondó,
de végül új csatornán érkezik rólam az újdonsült infó.
Barátom, hagyd ezt így!
Meglátod, ez majd mindenkit felvidít!
Örülj, s kacagok veled,
elnyűtt, régi gúnyáidat széttépni segítek,
mert introvertáltnak a neki adott kimondatlan csended,
a legszebb dolog, mit óvatosan a szívébe csenhetsz...
