Azt mondják igaz szeretetnek, mikor valakit elfogadsz a hibái ellenére is. Vagy éppen azokért. Önző mivoltodban ez is csak arra kell, hogy megbizonyosodj róla, hogy nem te vagy az egyetlen elcseszett. "Hiszen ő sem hibátlan, szóval teljesen helyénvaló, hogy tökéletlen vagyok." Szabályszerű, lefixált. Na most, ezen az alapon elindulva csak emberek, de legalábbis élőlények iránt érezhetsz így... Kamu! Elég botrányos belegondolni, hogy mindaddig igaznak vélsz valamit, míg meg nem tapasztalod az ellenkezőjét... Mondjuk, hogy város settenkedik be a szívedbe, és már nem érdekel, hogy palástként követi a mocsok is, koszos lábnyomokat hagyva maga mögött. A futószalagként működő mozgólépcső, ahol lehajtott fejjel hizlalják az emberek a sorozatgyártás sikerét. A rengeteg nyomorult, aki az aluljáróban nem csak hajlékot keres... és az iszonyatos közöny, amivel elmész mellettük. A fekete falú épületek, melyek már csak emlékként őrzik, hogy valaha nem volt mindegyik ház egyszínű... Azelőtt, hogy a szmog fojtogatta volna a várost. Az irdatlan tömeg mindenütt. Az elképesztő pazarlás. A rengeteg szemét... Karcos hang suttog a fülembe a metrón: „De te elfogadsz így is, igaz? Tudod milyen vagyok a legrosszabb állapotomban, nem csaplak be." Azt hiszem ezzel fogtál meg. Nem rejted véka alá, megmutatod, milyen, ha fém és beton szörnyetegként elszabadulsz... Aztán a füstödet tündérporrá varázsolod, a szememre hinted és másképp nézek a valóra: csak oda vetülhet árnyék, ahová a fény is elér. Kezembe ejted a megoldást, és én reménnyel táplállak, amit te hagytál el félúton. Látom, hogy embereket küldesz körém, akikkel bár nem beszélek, mégsem érzem magam sosem egyedül. Kinyílt a szemem, és már nem zihál a légzésed. Észreveszem, hogy a mozgólépcsőn azért vizslatja a földet a sok kis fogaskerék, hogy aztán emelt fővel nézhessen az új nap elé. Közelebb lépek és összekuporodsz. Feltűnik, hogy a közömbösség szépen, fokozatosan leülepedve emeli a lelkiismeret furdalásom súlyát, amit egyszer majd nem tudok már elviselni és segíteni kényszerít. Addig meg pofán csap, és értékelteti velem, amim van. A hátadra teszem a kezem és összeszűkül a pupillád. Ráébredek, piszok vesz körül, hogy legyen mit eltakarítanom. Magamhoz ölellek és parányi, csimbókos élőlénnyé változol a karjaimban. Apró, csúnya kiskutyává, mely társként követ. Csapzott és csutakos, de tenyeremben nyugszik a fésű és az olló. A saját pátyoltadat pedig már sosem zárod ki a szívedből... Szóval ilyen érzés... megszelídíteni egy várost...
