Egy pillanatig azt hiszem újra meg kell szülessek. Csend. Meleg. Tört fények, életlen hangok, tompa neszek. Egy méhben úszom, hajónak tűnik a város zajos fellegén. Evezőm megnyugvás, vitorlám ágyúból fehér zászlóvá vált. Oh, add, hogy jó ember lehessek! Arany felhőkön burkom tetejére szállnak tűnődéseim. Lényem porába a vad erőszak rajzolna, de útjába áll a mahagóni szekrényből előrontó partizán patyolat és kirántja az ellen gyilkos ösztönét a körme alól. Sóhajtva száll a fényes maszlagba burkolt vágyködmön, melyet mindenki fél felvenni. Az égen hálóval maszkos alak gyűjti be, és küldi a darálóba. Onnan alápereg, reám hullva szendereg, s mi eltűnik belőlem, újratölti. Oh, add, hogy megtaláljam ki maltert kever a lelkemen ásító, gyógyulni képtelen résre! Csattogó szurok, kátrányos uszoda, melybe belevetem magam, ha kilépek az ajtón. Így nem teszem. Csak maradok halkan dünnyögő magamban. Maratva a fekete higanyt, mely az ajtót nyaldossa, de messzire hajítja magát, ha felé pillantok. Korcs abroncs, rettentő retesz, omló csutakhurrikán. Lánceső ónszembe hull, azt kívánva: bár újra soha ki nem tárulna. Pattogva jár a kisvonat, ajtaján felirat: Oh, add, hogy boldogok legyenek! Kihez zakatol, nem tudja már, de jár, egyre csak tátog ordít, kajabál. Kaján síneket madzagra cserélve, önmagát olcsó karcvázra cserélget. Újra járni kezd, ki sorsát már csak ülve írta meg. Sopánkodik elhalón a kuruzsló: „Beteg embert újra látni volna jó!". Kinevet, de rám kacsint, egy jobb jövő felé int. Oh, add, hogy változva maradjon minden így! Kihez szól? Árnyék csupán. Lehelet álomfalatkák, miket egy gyermek egyszer bekapott, aztán földet, ragasztót az asztalra csapott. Kortyolt egyet a felejtés fényes illatából, elhajított mindent mi valaha összeállt a gyér ábrándból. Mert hamis istent imádott kíméletlen, de most fércelve tekintett a biztató végtelenbe...
