Könnyem tenyerem barázdájába folyt, s meghúzta az életvonalam. Nem mély, de annál hosszabb lett a meder, mindig jött az utánpótlás. Potyoghatna, de ömlik helyette... Szerencsére a nap még süt. Ez segít, hogy elzárjam a csapot. Testem minden sublód fiókjába napsugarat raktározok. Felállványozom a mosolyom és bekapcsolom a fűtést hűtőkamrában, mely valaha fejembe kaparta a keserű gondolatokat. Mély karcolásokat vétett, de sebaj, majd kitölti a humán sziloplaszt: a kedves gesztus, az érdektelen érdeklődés, a váratlan figyelmesség. Úgyhogy most már nem öntözöm a sós lével az eget, és nem porlasztom vele a remény palántáit sem. Most már keringetős rendszerben a mozgatórugóimat olajozza. különleges folyadék, erősebbé tesz. Én meg nagyobbra növök, kifeszülök, mások fölé ponyvaként terülök. Én leszek a sátor a késesőben, mely felfogja a sértést. Megrekedt hajódon a vitorla magam volnék, s karommal a szelet én hajtom. Jégvirágok között, fagyos mezőn rád terülve takaród leszek. Ha elvész lábad alól a talaj, ejtőernyőként feléd lebbenek, és égi medúzaként fellegekbe emellek újra. Mert ha álom volna ez, akkor is valós. Egy küldetés. Önmagamról megfeledkezés. Mézízű felébredés. Fojtó inda szétrebbentés. Kenyerem lesz, lökést ez ad. Akkor, mikor testem épp csak sorvad.... na, mert látom a megoldás tükrében, cseppenként a hivatás fényében. Reflektorral homlokomra rajzol: üdítő, ha másokkal bajlódsz.
