Ennyi? Hát el kell sírjam a könnyeket, melyeket nem nekem kellett volna? Duzzasszak folyókat, mert öntöznéd a kerted? Feléd tartó repeszként szálljak a saját szívembe? Omlasszam magamra a hegyek ormait, mert te akarod megmászni őket? Borítsam lángokba magam, mert szeretnél a tűznél melegedni, szalonnázni? Nézzenek ostobának, mert te akarod megtudni? Méhkasba nyúljak, mert ennél egy kis mézet? Süvítő szélrohamként én hozzam a felhőt, mert már régen láttál esőt? Majd ázzak is, mert a fejed felé kell a tető? Barlangot én vájjak, mert az izomláz nem menő? Az utolsó sütimet neked adjam, mikor én sem tudtam reggel óta enni? Legyek csak egyedül, mert te nem akarsz itt lenni?
Ennyire önző volnál? Valóban? Te, ő, akárki? Akárki, aki merészül megteszi? Aki vállvonás nélkül megkérdezi: mindezt nekem kellene elviselni? „Miért tegyem? Nem szenvedhet más?" Komolyan ezt kérdezi? Elnyeri jutalmát, mint a mesében a csaló? Várjunk csak, ez lenne a való? Vagy csak egy újabb csattanó? Kifordított mesebőr, torzul értelmezett igazságos bitó? Megússzátok ezt? Ti, akik ártatlan gyermekek könnyeiben fürösztök, akiknek zokogó anyák halk moraja az altatótok? Akik mellé a lélek maximum csak véletlen csapódott? Farkasok, merre hagytátok a báránybőrötök? Elhagytátok, mikor az ördög kínált nektek végtelen örömöt? Vagy mikor a kapzsiság keselyűszárnyán felettetek körözött? Érzitek még aszott szívetekkel, hogy a profit bálványa megtört lélekláncain magához kötözött? Tudom, sokan kérdezik, de tudtok ti még aludni, vagy a nyugodt álomból is megpróbáltok kicsit lealkudni? Éltek, éreztek még egyáltalán, vagy testetek fényforrás nélküli papírmasé lampion csupán?
Mondd csak, csodálod, hogy ebből én többet nem kérek? Ha azt mondom: köszi, ennyi elég lesz? Karma, merre vagy? Megvakultál, vagy mi lelt? Miért engeded ezt? Hagyod, hogy ezt csak úgy megtegye? Ő, ő, meg ő is? Mi lett veled? Hol van a régi „szemet szemért, fogat fogért"? Karma élsz még? Karma? Karma? Jó lenne, ha segítenél, megoldható lenne? Mától esetleg ráérnél?
