Négylevelű lóhere, az vagyok én,
Gubbasztok csendesen a rét közepén.
Várom, hogy valaki reám leljen,
Szólnom végre ne nekem kelljen...
Egyszeriben magától mondja:
„Meg akarom ismerni, de nyomban!"
Nem kell a törtető,
Fúj a magamutogatásra!
Látja mi rejlik bennem:
„Te, ennek nincsen párja!"
Hopsz! De mi folyik itt?
Megtaláltam a szert, ami oldja a verset is!
Elfolyik a rím,
kuszák
már
a
sorok
Pár metaforát még gyorsan magamról leporolok.
Én maradok végül.
Én, a négylevelű lóhere.
Fittyet hányva kincskeresőkre, nagyítós biológusokra, szerencse fiaira. Odaosonok az asztalodhoz, megragadom a növényhatározót, kitépem a lapokat. Evolúciós ugrásra készülök, a főzet is kész már, a lelkemet becsatolom és megteszem. Átalakulok, de nem fokozatosan, az milyen ugrás lenne már... Csatt és már kész is, fojtóbab vagyok. Csak terjedek és terjedek, akkorára növök, hogy még magam sem hiszem, és megmutatom mire is vagyok képes. Repesztek előre, felültem az természetes önbizalom motorjára. Pöfög a kipufogó, a felhőkön ugrálva próbál utolérni a gyámoltalanság, de nem elég gyors és hamar a semmibe vész. Én meg csak növök és növök, míg végül mindent megmutatok, amit tudok.
Csak egy, egyetlen egy dolog marad...
Négy levelem nem adom,
Lecserélni nem hagyom!
Értéktelennek többé már nem látod,
Ezt az íziben felocsúdott virágot...
