Volt egyszer egy kisfiú. Ez a kislegény egyedül sétált egy rengetegben, mígnem egyszer csak egy szakadékhoz ért. Tudta, hogy semmi jó nem származhat belőle, ha beleles, de mit sem ér az józanész bajnoka, ha a kíváncsiság a kihívója. Így hát közelebb hajolt. Közelebb... Közelebb... és még közelebb. Akkor pedig a nyílás öblös szájként továbbhasadt és befalta a kisgyereket, aki azon kapta magát, hogy felfele zuhan. Egyszer mégis csak földet ért, azaz hogy plafont, de a hely mégis olyannak hatott, mintha a felszínen sétálna. Csak itt sötét volt. Mondanám, hogy hideg is, de az nem. Bár tény és való, hogy jobban mutatna így együtt, sötét és hideg a fülhallgatózsinór két gubanctalaníthatatlan vége. A kisfiú azonban nem félt, eszébe jutott, hogy indulás előtt kicserélte az izzókat, így meghúzta a fülét, a szemei felgyúltak, és lőn... a többit már tudjátok. Úgy határozott, hogy ha már egyszer ide felpottyant, akkor körbenéz egy kicsit, hisz úgyis van még pár órája a napi perspektívaváltásig, amikor is alkalma lesz kiesni a hegy ajkain, ahonnan érkezett. Elindult tehát, az árnyéka éppen pantomimeset játszott így nem sok hasznát vette, hiába kérte, hogy mutassa az utat. Jó ideje gyalogolt már, mire észrevette, hogy valami követi. Megtorpant, hátrafordult. Hát egy tömzsi golden retriever volt az, ha jól rémlik, a Fel!-ből. Megsimogatta, és meglepetésére nem foszlott szerte, mint valami ócska hollywoodi hologram, a valósabbnál is valósabb volt az állat. Így már ketten bandukoltak a hegy belseje felé, út közben a kutya néha megfeledkezett róla, hogy ki a társasága és vad ugatásba kezdett. A csaholása füstcsíkként haladva általában időben észrevette a csorbát és önmegsemmisítő üzemmódba kapcsolt (bár az egyik majdnem megszökött, valami elromolhatott a vezérlésében). Tehát az út javarészében gyerek és kutya zavartalan társalgást folytathattak világpolitikáról, gazdaságról és a legfontosabb társadalmi kérdésekről. Néha ugyan félbeszakította őket egy-egy kósza gondolat, hogy beszélhetnének értelmesebb dolgokról is - teszem azt játékokról -, de aztán a kutya ugatási kísérletei mindig kizökkentették őket. A kisember onnan tudta, hogy közel a cél, mert már régóta sétáltak és az egyikből ugye következik a másik. No meg nem volt nála több zsák kavics, hogy maga elé szórhassa az ösvényét. Láss csodát, valóban megérkeztek a hegy gyomrába. Bár maga a tárna borzalmasan zajos volt, minden hanghullám tisztában volt a maga helyével és nem lépett a terem falain kívülre. Középen egy kő emelvény foglalt helyet, ahonnan a legjobb kilátás nyílt a körben elhelyezkedő vetítővásznakra. Ezekből pedig rengeteg volt, és egyre több- és több lett, ahogy a gyermek egyet-egyet pislogott. Az egyiken egy balerina táncolt, tütüje tündérhaj fonatokkal díszített. A másikon egy lány olimpiai érmet szerzett gyorsolvasás kategóriában. Bal oldalt egy fiú tengerbiológusként delfineket tanulmányozott, akik a szárazföldön vízzel töltött szkafanderben tipegtek. Amott egy problémáktól mentes ember mosolygott vissza a mozgóképről, akit nem hagytak cserben a barátai, aki tudta, milyen szeretve lenni, akit soha nem bántottak, aki a maradék 47 ezrét nem a számlákra költötte. Volt olyan is, amelyiken egy ország volt látható, ahol nem a korrupció volt a bábmester, ahol az iskolareform a gyerekek érdekében zajlott, ahol a jó ötleteket nem irigység, hanem táptalajjal töltött cserepet nyújtó emberek fogadták, ahol mindenki szívesen vette, ha mosolyognak rá és nem átallt viszonozni azt. Akadt jó pár, mely ennél is vérlázítóbb volt és egy világot mutatott be, ahol az emberek szerették egymást, olyannyira, hogy a háborúkat testvérgyilkosságnak tekintették, ahol összefogva képesek voltak dolgozni a szebb jövőért, ahol elfogadták a másikat olyannak, amilyen.
Mi ez a hely? Minek vagyok most éppen a szemtanúja? - gondolta a fiú, ki nem mondott kérdéseit a kutya válaszolta meg. „Hát nem egyértelmű? Ez a hegy behabzsolja az emberek álmait. A felvételeket a visszájára fordítja, becsomagolja és visszaküldi, a címzett: LEHETETLEN." A kissrác nem értette. Hogy lehet a remény gyilkosa szabadlábon? Akkor hogy hogy a kutya mégis igazi? Megszökött az egyik felvételről? Rá is kérdezett gyorsan. „Pontosan. Nem lehetetlen az, csak kell hozzá kondi, meg kellő hit, hogy sikerülni fog. Hogy én is lehetek valóság." A fiú megörült, akarta volna vinni a hírt a társainak, hogy megtudják a lehetetlen az álmaid riverze, neked csak vissza kell játszanod, ám akkor pislákolni kezdett a reflektora. Túl sokat várt, lejárt az ideje. Kettő vászon közre fogta őket és egyikük a kutyust, másikuk az embergyereket lapította a hasán elterülő síkra. Egy különleges helyre omlottak a vásznaik. Itt csak páran tartózkodhattak, a nagyon ritka esetek. Innen ugyanis nem volt szabadulás. Soha.
A pár kilépett az orvosi szoba ajtaján. A nő sírt, nem, inkább zokogott. A férfi szólalt meg elsőként: „Még örökbe fogadhatunk."...
