Meggyulladó jellemstencil,
Másnapos, lucskos makettmaszlag.
Kihajtogatott origami gerinc.
Hangzott a diagnózis szerint.
Én pedig inkább magamra húztam a szemhéjamat...
S csak akkor mertem újra kitekinteni,
mikor már mindenemet befedte.
Bűnömet szépen elrejtette.
Csendben, tokban
Halkan ült a bugyorban...
Egy gyermek lépett oda,
Vállán a világ fénypora.
Sokat csücsült hajdan a szegletén,
Most feszegetni kezdte szemem rekeszét.
Nem ülhetsz így- mondta ő,
Ki nemtelen, merész hírvivő.
Fiúajkán lányos szavak
"Magába rántanak a mocsarak!
Nem fülemnek való ez a beszéd,
Szemem látványodtól majd elenyész..."
Hát összecsomagoltam magam,
Bélyegem reménység lett, arany,
S mire visszatértem szobám rejtekébe,
Nem aggasztott a küszöb előtti kígyók fészke,
Korábban rájuk csaptam volna az ajtót,
Köpködjék másfelé az a keserű savót,
Melyet ők nagy bőszen őszinteségnek hívnak,
Meg nem neked való, lelket átívelő hídnak.
De most már vegyvédelmi ruhát húzok,
Kosarat fonok és furulyát fogok,
És dallamba öntöm,
Hogy lesz még itt öröm,
Meg üröm is, na és...
