Én, engem, magamat
Kilakoltatom az agyamat.
Fejem hógömb, szöszök ropják benne
Lecsendesíteném, de mégis mi értelme lenne?
Nyeszlett gyufa avaron pihen,
Tudja ő, a halálba siet,
Mert sercen a szikra, gyullad a levél,
A felkiáltójel a mondatra kérdőn néz.
Árva hangok, nincs forrásuk,
Zabolátlan kendővel rohanok utánuk.
Meglelném, de mit keresek?
Ördög tudja, hát őhozzá megyek.
Nagy a sövény, repülőre szállok,
Propellerével a növényt ügyesen méretre vágom.
Lepke megy a reflektorba, űrhajónak véli,
Intergalaktikus utazásba becsatlakoznék én is.
Táncol a narancshéj, olajat ad a tábortűznek,
Vén kecskebéka az utolsó csókokat gyűjti be.
Elered az eső, ernyőt húz a kicsi szán,
Valaki tüsszentet, repülnek a csutkapipák.
Folydogálok, medret keresek,
Alkaromon kék vonal ered,
csuklóm Köki, könyököm Újpestre fut be.
Hápog a hintaló, régen ült már gyerek rajta,
Kacajuk éltette, így éhezik már azóta.
Ácsol a gyurmakezű asztalos,
lába meg üveg, de boros.
Suttogva keltette fel az ébresztő,
álma más fejében gyökerező.
Olcsó ábránd, eladható,
kényedre formálható.
Jó lesz ez így, megleszünk,
holnap úgyis mind megveszünk...
Akkor leszünk majd csak együtt egyedül,
epét hányva, sárágát, keserűt.
Megbotlunk a hanyagul kint felejtett gondolatainkban,
megrothasztjuk az ép almát is a szavainkkal.
Jó lesz ez így, megleszünk,
mából a holnapba csetlünk.
Ugyanazt mondjuk majd máshogyan,
s elfeledjük a hajdan szőtt vágyakat...