Megint megszólított. Hív a hegy. Én pedig megyek, vakon. Lüktet a szívem, nem csak az emelkedőtől. A félelem is dobként ütlegeli. Ez már furcsa, egyenesen szokatlan. Valami más. De megyek tovább. Nem érdekel semmi, értem kiáltott. Érzem, hogy valami lenn maradt a völgyben, nem tudom megfejteni mi. Végre felérek, szenvedek, nem érzem a mindenemet átjáró mámort, ami máskor ilyenkor már rég elért. Hova tűnt, miért nincs velem? Egyre jobban aggaszt az elveszített valami. Nézem a várost. Milliónyi fehér cápafog, mely belemar az égbolt sötétjébe. Mi az, ami más ma este? Karácsony van. A melankólia sűrű ködként ül a város fölött. Pár estére kitagadott mostohaként lebeg a fények tetején. Látszik milyen erős a varázs, nem megy túl messzire... Az ünnep után ugyanúgy visszacsepeg, mocskos esőként lefolyik az ablakokon, be egyenesen a szívekbe. Mert ez a szeretet ünnepe, száműzzük a látszatért mindent, ami rossz érzés. Ez az, ami változott. Lent hagytam a szeretetem, ahogy másoktól láttam, de fent... Megrekedt a posvány, a mélabú. Elkapott és mélyen magába rántott. Csak a köd alatt ülő tömérdek szikrázó pont adott erőt, hogy visszamenjek. Minden estének ilyennek kellene lennie, az istenért. Nem csak karácsonykor. Mert a fájdalmas mocsok hideg levegőként ül az utcákon, mélyen settenkedik. Azt ami meg a szívet melengeti hagyjuk elröppenni, ahelyett, hogy leszögeznénk a lelkünkbe. Szóval ezért járok fel, mert máskor a rosszat hagyom lent és csak a jó, a kellemes az, ami fent vár. Bár fordítva lenne, akkor nem csak karácsonykor lenne boldog a világ... Kívánok gyorsan, míg látom a fejem felett elhúzó csíkot. Kívánom, hogy ne érezzem többet így magam, mint ma este... Elkapom a hullócsillagot. Szerencsémre nem visszaváltható...
