Szívem, a futóhomok,
megragad másokat, majd partra mos.
De elhagyjátok úgyis mind szeretteim,
megszöktök, hátrahagyva üres termeit.
Lelkem, a hurrikán,
sokszor sivítva felkiabál.
Titeket óvatlan korbácsol,
oázist sivataggá varázsol.
Csüngtök a fényben,
aranykezű mézben,
mártózva kattogtok a percben.
Gyertyát gyújtok,
felidézlek,
és ti el nem bújtok,
csak lépdeltek felém a tűzben.
Hamutokat magamba fecskendezem,
remélem, ettől majd örökké itt lesztek velem.
Elmúlik a parázs,
kihunyva a parázs,
én maradok csupán,
meg az ócska rímeim,
a foszlott sejtelmeim,
az ázott gondolataim,
meg a remény, hogy a szégyenkezve is, de lenéztek reám.
Hogy boldog vagyok?
- érdekel még - ,
s követitek minden egyes pillanatom:
mikor fájdalmamban másba rúgok,
ha elenyészik minden örömöm,
de akkor is, ha ajkammal igézem a derűt.
Fejemet simítva mondjátok, hogy már nem tart soká...
bár tudjátok, hogy úgysem hiszem.
De mégis megfertőztök,
mert onnantól szúként perceg bennem a gondolat.
Halljuk-e még egymást?
Vagy odafent mindenki néma?
Haragszotok-e rám, mikor én, a léha,
nem átallok semmit tenni az élettel, amit tőletek is kaptam?
Elfogadjátok-e mentségnek, hogy unom már a lélegzeteket is?
Vagy ti külditek azt a másnapot, hogy próbáljam újra harapni az élet kenyerét?
Bár a fogam törött, sebes a szám...
Mert sokszor érzem, hogy lenyelem,
és mást sem csinál, csak karistol,
újra, meg újra megvág...
Álmot látok, nem valót, mikor odafuttok hozzám,
és hatástalanítjátok a testemre szerelt pokolgépet.
Pedig tudjátok, hogy abban a pillanatban
jobban esne szétrobbannom inkább...
meglocsolnom a földet önmagammal,
hátha az így kikelt virág jelentősebb lesz, mint jómagam.
Hiába segítetek, akkor is rettegek...
Félek, az örökkévalóság sem lesz elég,
hogy újra megleljelek titeket.
Mert máshova jutok én,
beragadok valami pokoli szabaduló szobába,
mely mímeli az életet,
s oly szép... oly szép dolgokkal kecsegtet,
hogy elfeledlek titeket.
Hogy messze vagytok tőlem,
hogy voltatok valaha,
s hogy éltem, én magam...
Szívem, a futóhomok,
megragad másokat, majd partra mos.
De elhagyjátok úgyis mind szeretteim,
megszöktök, hátrahagyva üres termeit.
Szereti-e az igazán az életet,
ki lemondana róla, hogy egy kicsit is veletek lehessen?
Hogy gyermekként újra karjaitokba boruljon,
s zokogjon.
Nem örömkönnyeket,
inkább keserű várakozást végre eloltót.
Szeretnék isten lenni,
akkor sosem válunk el egymástól...
De csak bukott ember lehetek,
s átkozom azt, ki helyettem istent játszik.
Irigylem, mert mindenhatóságában is
csak magára gondolt.
Magamra pedig csak én.
Talán ti is...
Talán ti is kívánjátok a halálom...
Szívem, a futóhomok,
megragad másokat, majd partra mos.
De elhagyjátok úgyis mind szeretteim,
megszöktök, hátrahagyva üres termeit.
Bennetek hiszek csakis, senki másban,
ti jelentitek a megváltást nekem a világban
Mert köddé váltatok hajdan, s mégis
Ha boldog vagyok, közöttetek érzem magam én is...
