Azt hiszem tropára ment az ékszíjam... Ja nem, csak a táskám csattog. Szép ritmust ad a szégyenjáráshoz, abból sok jutott ki mostanában. Cák, cák, cák, cák. Csodálom, hogy akkor hallgat, mikor tükörbe nézek, mert akkor kéne legjobban zajongania. Valami legyen. Valami kibaszottul legyen már, amitől nem rossz végre tükörbe nézni. Sok minden változik. Nem is sok, de minden. És mégsem történik semmi. Előre próbálok lépni, de valami visszaránt. Főképp az, hogy ez milyen kibaszott klisés és én mégis leírtam. Sírhatnékom van, de nem sírok. Minek?
Feliz navidad, tütütütütüüüü... kurva dallamtapadás. Már nem csak dúdolok, de fütyülök is az utcán... remek. Le kéne szoknom róla, de minek?
Fémesen csattan szökőkút talapzata. Minek nem működik télen? Különös felnézni azokra, akik épp letekintenek az utcára. Mintha valami rejtett tevékenységen csípnéd őket nyakon úgy, hogy nem is tudnak róla. Fura.
Kések esnek a plafonról és belém hasítanak. Nem is a plafonról, az égből. Én meg csak fekszem, de nem rémlik mikor terültem ki. Az egyik a szegycsontomból vigyorog. Undorodom tőle, szóval kihúzom. Valami írás van rajta, nem tudom elolvasni, mégis tudom mi áll benne. Mert poshadt víz szaga van, amit magamon érzek olyan sokszor. Egyetemre járok és mégsem vagyok okosabb. Sok helyen jártam és mégsem láttam semmit. Hangképzésre járok, mégis még mindig nyeszlett kis szar a hangom. Vega lettem, mégsem eszem egészségesebben. Rengeteget iszom, mégis száraz a szám. Sokan megkedveltek, és mégsem kíváncsi rám senki. Többet járok gyalog, mégsem ismerem jobban az utcákat. Sokakat szeretek, mégis mindenkit megbántok. Volt aki tehetségesnek gondolt, mégsem kezdek vele semmit. Ő sem. Senki... Savas állóvíz, az vagyok, úgy hiszem. Beleesik egy kő, megmozdul a felszín picit, aztán elmúlnak a vízgyűrűk és ugyanolyan, mint azelőtt. Meteor kéne ide, nem kavics. Egy kurva nagy becsapódás, amitől elhagyom a medremet. Valami legyen már végre!
Valami legyen...
