Itt ülök a váróteremben. Azt várom, hogy kijöjjön és meglássam. Hogy a karjaimban tarthassam végre...
Nem sokkal ezelőtt valaki szerencse sütinek képzelte a fejem, gondolta megnézi, mi van benne. Csak egyetlen ötletet talált, abból lasszót formázott, és a legközelebbi kondenzcsíkra hajította. A gép vonalán csúszva, a gondolatba kapaszkodva pedig eljutott oda, ahova mind szeretnénk, oda, ahol az élet csodaszép. Más jutott el oda, pedig az én fejemben lapult a térkép. Milyen ironikus... A gond csak annyi, hogy én már sosem kapom vissza. Bár mit ért az egész, ha senki sem mellékelt hozzá használati útmutatót... Talán már sosem fogok úgy érezni, mint mikor még magaménak tudtam. Valami pattogni kezd a számban. A nyelvem hegyére irányítom, majd a kezemre helyezem. Egy apró levél. Lábacskái fura táncot járnak. Hosszú, rövid, rövid, hosszú, hosszú. Gyorsan fellapozom a Morze ABC-t. Azt üzeni nem múlt el végleg, a jövőben még találkozunk. Egészen megkedvelem a kis postást. Elhatározom, hogy a szívembe zárom. Előbb azonban megkérem, törölje meg a lábát. Ha már valaki a lelkembe gázol, legalább tegye tiszta lábbelivel. Úgyis fog elég sebet ejteni a szívem börtönében, hiába mondom majd, hogy szeretem. Elvégre így jár az, aki engedély nélkül helyezi át a szeretetét. Az igazság az, hogy tudom a folytatást. Fáj majd látnom a szenvedését, és elengedem. Azért a róla írt dalomat egy papírrepülőre fújom, és a fülébe repítem, hogy csak neki szóljon. Majd túlteszem magam ezen is...
Körbe-körbe járkálok, de csak nem jön ki senki, hogy közölje az örömhírt. Talán rossz helyre jöttem?...
Felébredek. Pontosabban felébresztenek. A kisember az ébresztőórán gubbaszt majomjelmezben. „Hajjaj, már megint szundi? Nem lesz ez így jó..." Legszívesebben őt csapnám le az óra helyett! Tudom az alvás a legjobb smink, így egy darabig még alva járok. Aztán a tükörhöz megyek, megérintem és elhúzom a képet. Swipeolom a mai arcom, alakítom a karakterem. Hm, ez a mosoly mára jó lesz. Majd holnap kipróbálom azt a másikat ami még tetszett. Megragadom a szeretetviaszomat, és kilépek az utcára. Elég kopott már, nem sok maradt belőle. De legalább szép vörös színű. Akik körbevesznek a családom és a barátaim. Jó vastagon ül rajtuk a piros viaszom nyoma. Rajtam is van pár réteg, ami nem az enyém. Mint mindenkin. Nem bánom, hogy kevés már a viaszom, de bár ne tudnám, hogy egyeseknek csak arra kellett, hogy leolvasztva magukról elhajítsák... Legalább adták volna a szegényebbeknek, hogy eladhassák. Úgy hallom sokat ér a gyűlölködők körében. Hihetetlen, nekik semmi viaszuk nem maradt, még a másoktól kapottat is eltávolították magukról. Szegények...
Elhúzzák a függöny, de nem látok semmit...
Nagyi? Nagyi itt vagy? Olyan szép történeteket gyártasz a kötőtűiddel, megengeded, hogy a sajátomat átvegyem kicsit? Vagy legalább bontsd le kérlek azt a részt! Tudod, mikor felhőből megformáztam az alakját, utolszor magamhoz szorítottam, majd hagytam, hogy a szél magával sodorja. Jó messzire vitte, azóta se láttam. Szóval nem lehet? És mikor mindent megtettem, de hiába? Azt sem? Szomorú...
Akkor végre odalép az orvos.
- Kisasszony, a magáéval igencsak megszenvedtünk...
- Az nem érdekel, lényeg, hogy maga világra hozta! Láthatom végre?
A kezembe nyomja, de nem olyan, mint vártam. Beteg, csak pislákol benne a fény.
- Élet doktor –olvasom le gyorsan a köpenyéről- valami baja van! Segítene?
- Sajnálom, nem tehetem. Kinek mit oszt a gép...
Elsírom magam. De nem az előbb hallottak miatt, hanem mert észreveszek valamit. Az újszülött az arcomat viseli. Az élet mostohagyermekévé tett...
