Azt hiszem túl sok a tükör ebben a világban. Felkelek, fogmosás, tükör. Felöltözöm, megcsinálom a hajam, tükör. Felöltöm a kabátom, cipőhúzás, tükör. Kilépek az ajtón, egyetem, mosdó, tükör. Mindenhol magába botlik az ember, és a vágy, hogy leellenőrizze, biztos minden hajszála abba az irányba áll-e ahogy 5 perccel ezelőtt beállította egy másik tükörnél, ellenállhatatlan. Hajtunk állandóan a tökéletességre, mintha bármi esélyünk is lenne elérni azt. A természet sem alkot tökéleteset. Szépet, jól funkcionálót, hasznosat, azt igen. Valahogy a tökéletességet mégsem éri el soha. Mintha azt mondaná: „Hé te, belőlem fakadsz, én pedig nem vagyok tökéletes. Neked ilyennek kell lenned. Tökéletlennek. Fogadd el magad ilyennek! A tökéletes tökéletlen." Igen, azt hiszem a tökéletlenségünkben lehetünk egyedül tökéletesek. Akkor mire a nagy felhajtás? Miért akar mindenki hibátlan lenni, ha tudjuk, hogy reménytelen küldetés? Pontosabban miért akarunk annak látszani? Hiszen tisztában vagyunk vele, hogy nem létezik. Tehát aki annak is látszik, róla is tudjuk, hogy nem az. Nem lehet az. Akkor minek a látszat? Beszélek a barátnőimmel, tükör. Konzultációra megyek, tükör. A buszon ülök, tükör. Haza érek, családdal vagyok, tükör. Ki ez az ember, akit az emberek tükrében látok? Más-más helyzet, eltérő ember. Akkor ez most képmutatás? Én is az volnék, amit annyira visszataszítónak tartok? Az élet maga a képmutatás? Világ képmutatói cáfoljatok rá! Mondjátok, hogy van egy „Csak azért, mert..."! Ringassatok egy szebb hitbe, mert belátnom, hogy mindenki egy hatalmas átverés apró kis fogaskereke, fáj! Más leszek, mikor a tanárral beszélek. Ez nem én vagyok. Belépek az ajtón, feszengek, leülök, beszélek, félszeg mosoly, kilépek és oda bárdolatlanság, csak a szabadság van és az érzés, hogy végre önmagam lehetek. Önmagam. De kis is az? Nem lehet, hogy az a béna kis mimóza a teremben, az vagyok én, csak valóban annyira bátortalan, hogy győzedelmeskedik az a másik? Az nem lehet! Az a félénk, esetlen valaki? Az nem én vagyok! Akkor ki volt bent a teremben az előbb? Én, de nem én. Ki mondja? Én mondom! Ki mondja? Hát én mondom!! DE KI MONDJA? ÉN MONDOM! Na de melyik én? Az aki, vagyok, az aki merek lenni, aki akkor létezik, mikor a legjobban érzem magam a bőrömben. Énednek vallod azt, akit még csak fel sem vállalsz néha? Ki ez a társadalomnak nevezett féregrágta mázolmány, ami megmondja ki légy? Van egy jó hírem: nyílnak a szemek, folyik a festék, kezd látszani az igaz való. Még csak pislákol, kevesen vagyunk. „De hát azért vagy olyan a tanároddal, mert ő már letett valamit az asztalra, ő már valaki. Te meg? Egy senki vagy. Nem vagy senki sem." Mégis vagyok. Élek, létezem! Nem lehetek senki, nem bizony. Valaki vagyok, valaki aki azt mondja, tisztelem a tanárom. Tisztelem azt, aki tapasztaltabb, okosabb, ügyesebb nálam. Valaki aki megkérdi: magamat nem tisztelhetem? Nem érdemlem meg, hogy mindig az lehessek, aki vagyok? Rákerülhet a szégyenbélyeg igaz valómra csak azért mert nem vagyok olyan bölcs, belátó, jó, mint a másik? Megmondom hova kerüljön az a pecsét! Arra a lefolyó festményre! Oda való! Együtt alkottuk, hogy a sok apróból egy nagy egész legyen. Tartsa a hátát, evezzen a problémák veszélyes vizén. Elrontottuk. Kitekeredett, ellenkezőjére fordult mint az alkotói. Ki hagyta? Mi. Ki alkotta? Mi. Hát tépjük darabokra ami most van, fogjuk az ecsetet és munkát, időt, energiát nem kímélve pingáljunk. Az egész erős. Az egész jó. Az egész mi vagyunk. Én és te, meg ő pedig az egész vagyunk. Hát legyen is olyan, mint mi és szolgálja is a javunkat, ha már arra teremtetett!
