Az arcom mosolyog, a lelkem acsarog,
a fejem kitisztul, a tüdőm füstös.
Tudnám minek kell mindennek az értelme?
Mi van akkor ha nincs? Változik bármi?
Keresed az élet miértjét... Keresd!
Csak aztán pofára ne ess,
mikor rájössz, hogy csak úgy van.
Törődj bele, nem kell, hogy mindennek oka legyen.
Látod az élet is megvan anélkül.
De azt hiszem épp azért áll mindenek felett,
mert nincs az a magyarázat, amit ráerőltethetsz.
Azt csak olyanra tudod, amit ember alkotott.
A lét? Az más... Az különáll.
Különáll és mégis összefog.
A legeslegjobb paradox.
Az arcom mosolyog, a lelkem acsarog,
a fejem kitisztul, a tüdőm füstös.
Vadul a valóm, visszafogni nem tudom.
Nem is akarom.
Nem akarok semmit.
Csak egyet: legyen végre szabad!
Tomboljon, folyjon, mindennek ellentmondjon.
Kiáltson, hallgasson, nevessen, vigasztaljon.
Szabályokat szépen lemarjon.
Na nem, vandál az ne legyen, isten ments, hogy ilyet a számra vegyek!
Csak porlassza azt, ami engem porlasztott,
eméssze, amit majd felfalt, befalazott!
Befalatozott. A lelkem.
Jóllakott az újdonsült érzéssel és már nem is kér mást.
Csak áramolj és elfogadj! Magadnak legjobbat adj!
Az arcom mosolyog, a lelkem acsarog,
a fejem kitisztul, a tüdőm füstös.
Talán mától nem leszek üdvös...
