Túlcsorduló nyugalom, szétáradó béke. Mint a napsugár. Te pedig hagyod, hogy feltöltsön, elárassza a rég rozsdás részeket. A szél ujjaival hűvös csermelyeket rajzol az arcodra. Aztán továbbáll, mást kényeztet tovább.
A vízben mindenki gyerek. Csak az egyre halványuló, elsárguló társadalmi címke az, ami megkülönböztet, egyébként felnőtt, kiskölyök... egyre megy... Valamiképp a víz szivacsot ragad és lemossa rólad a problémákat. Néhány pajkos vízben töltött óra és lemállik rólad a holnap gondolata. Nincsen rezsi, sem az anyós, munka, vagy a romos gazdaság. Csak a gondtalan gyermeki láz. Korhatár nincs... A vízen tükröződő nap jégként csillan, te pedig korcsolyát ragadhatnál, majd egy axel, hopp, a villanydrót a csúzliddá válik és te már a felhőkön csücsülsz és lakberendezőset játszol. Testben pedig a vízen lebegsz. Az pedig gondos anyaként leemeli rólad a terheket, hullámaival a partra rakja a kéretlen csomagot és visszatér hozzád. Leoldja rólad az életed szennyes kötényét, te pedig olyan tárnákig leható levegőt tervezel venni, melyek létezéséről magad sem tudtál. Tavaly óta talán először. Így hát lehunyod a szemed, tágítod a tüdőd, melyet akkora belégzés követ, hogy egy újabb évig elég legyen. Beáramlik a loccsanó kacaj, az csillogó mosolygás, az önfeledt repes hullám, mely a te dalod, a „nem izgat, hogy hány kilót nyomok" és a „boldog vagyok. itt... most... veled...". Sugárzó gübecsként gördülnek a hörgőkhöz, érzik, vár rájuk az álom, a kibérelt lakosztály. Azzal is tisztában vannak, hogy mikor újra látnak téged hideg lesz. Talán kint is, de lélekben leginkább. Ők pedig tudják: nyílik a szem, a hívójel felcsendült. Indulnak az olvasztó misszióra. Lesz dolog elég - látják a jövőt-, míg nyughatatlan háborgó lelked újra vigaszillat kísérten szunnyadni tér, s a halk sóhajban csak annyit mondasz: „Most már jobb, ne félts!".
