Most, hogy már nem vártam a suli kezdetét, szokásomhoz hűen megint pontosan a csengő megszólaltakor lépten be az osztályterembe.
A tanár még nem volt ott, de egy cetli várt a padomon:
" Szia én Dani vagyok, lenne kedved találkozni velem?"
Nem volt, és amúgyis engem sokan szivatnak, ez egyszerűen nem lehet igaz, ez csak egy újabb szivatás!
Feldühödtem, fogtam magam, széttépten a lapot kicsi darabkákra és beledobtan a szemetesbe...
Nem tudtam Dani hol van, de a tanárnő belépett az ajón..
Irodalmunk volt, minden szerdán azzal kezdünk, de most az osztályfőnök jött be, gondolom az ülésrend miatt...
Ez bebizonyosodott...
-Jónapot kívánunk! ~Szólaltunk meg kórus szerűen.~
Ő helyben hagyta ezt.
Kihívta a táblához Danit.
-Hát ittvolt, hát végig itt volt!!
~Biztos lefoglalták az osztály "szebbjei".~
Felolvasták a neveket, a végén egyedül voltam, Ő rám nézett, mélyen a szemembe...
Kimondták a nevem:
Szofi!Dániel ülj mellé kérlek!
Nem tudtam mit szóljak, mindenki irigykedett rám, csak én nem értettem...
~Nem vagyok az a jó gyerek, a jegyeim sem épp példamutatóak: nem vagyok rossz tanuló, de jó sem.~
Ő mosolyogva helyet foglalt mellettem. És egész órán engem bámult...
Eljött a szünet, én gyorsan eltipliztem onnan, de tudtam, ha eljön a tesi elkerülhetetlen, hogy nekemjöjjenek, oltogassanak.
~Nem az, megvédem magam rendesen, ahogy kell de amit mondanak az mind megmarad bennem .. és emlékezni fogok rá...Örökké!~
