My Valentine ~a.i.~

1.5.

      Az elmúlt másfél hónapban azon voltam, hogy mindent megszakítsak velük. Lehet, hogy túlreagálom a dolgot, lehet nem. Mindenesetre nem akartam, hogy a fiúknak olyan menedzsere legyen, akit szívből utálnak. Még aznap éjjel közöltem a főnökőmmel, hogy leadom őket. Másnap már hivatalossá tették, de titokban tartották. Miközben a kiadó kijelölt nekik egy másik menedzsert, addig még a közhiedelemben én voltam. Két hét elteltével már a tévében is leadták az új infót. Na, itt kezdődött a baj ugyanis mindenki tudni akarta, mit tett a híres Five Seconds Of Summer, hogy három hét után újabb menedzserrel büszkélkednek. Engem is zaklattak. A ház előtt vártak és mindenfele követtek csak azért, hogy hátha elárulok valamit. Nem így lett. Ezután próbáltak rávenni egy közös beszélgetésre a fiúkkal, amit élőben leadtak volna a tévében. Nem vállaltam. Helyette inkább repülőre szálltam és elmentem Londonba az unokatestvéremhez. Szóval így állunk. Én nem vagyok hajlandó velük találkozni, ők nem keresnek engem.

-Jössz már?-kérdezte Harry morcosan megzavarva a gondolataimat.

-Ja-álltam fel a kanapéról, ahol eddig punjadtam és kikapcsoltam a tévét.

     Két órája sétálunk a városban és beszélgetünk. Harry az az ideális rokon, aki olyan mint a legjobb barátnőd. Meghallgat, bólogat és ha kell jól elküld mindenkit az anyja picsájába, annak ellenére, hogy nem is ismeri az illetőt. Amikor idejöttem két héttel ezelőtt, tele voltam indulattal. Gyűlöltem a srácokat, a szobámba volt egy kép róluk és amikor rám jött, fogtam egy tűt és szurkálni kezdtem a fotót. Elég beteges viselkedés, tudom, de ennyi nekem is járt. Harry pedig nem hogy nem ítélt el, de még a kezembe is nyomta a kést, hogy azzal vagdaljam a képet. Hát igen, van ez így.

-Szerinted Ashton végül megkérte a barátnője kezét?-fordult felém Harry, nekem pedig egy pillanatra megállt a szívem. Nem beszéltem arról, hogy én szeretem Asht és arról sem, hogy mennyire hiányzik.

-Fogalmam sincs. Nem szoktam ezen gondolkodni-vontam vállat lazán, mint akit ez nagyon nem érdekel, de az igazság az, hogy minden egyes nap felteszem ezt a kérdést magamban. Vajon már az esküvőt szervezik? Bryanának biztos rózsa csókra lesz. Vörös, mert Ashton szerint az a kedvence.

-Hallod, tesó, ne legyél szomorú! Majd ha megnyertem az x-factort és sztár leszek, akkor megengedem, hogy te legyél a menedzserem-ölelte át a vállam vigasztalóan. Oh, ha tudná mi is az igazi baj.

-Nem vagyok a tesód, more!-löktem le a kezét nevetve, de aztán inkább visszatettem oda ahol voltak.-Milyen kedves vagy. Lealacsonyodsz odáig, hogy engem kérj meg a menedzser posztra-forgattam a szemeim.

-Persze hogy-bólogatott hevesen.-TESÓK között már csak így szokás-kacsintott.

-Nem vagyunk tesók-hansúlyoztam ki megint azt az aprócska kis tényt, hogy nem vagyunk egyazon szülőktől.

-Lelkileg az én tesóm vagy-borzolta össze a hajam.

-Köszönöm, tesó-öleltem meg.

-Szívesen.

           Szerettem Londonban lenni. Itt zajlott az élet. Harrynek holnap lesz a nagy napja, azaz az x-factor válogató. Örülök, hogy itt lehetek és ezzel is lefoglalom magam. Bár azért, amikor egyedül feküdtem az ágyban, sokat gondolkodtam. Mit rontottam el? Mit tettem amivel megutáltak? Lehet, hogy apunak igaza volt. Túl sok volt Sophiából.

-Soph-nyitott be hallkan Harry.

-Igen?-ültem fel az ágyban kérdőn.

-Szerinted melyiket vegyem?-nyújtott fel két pólót. Egy fehéret és egy világos kéket.