My Valentine ~a.i.~

1.6.

            Mélyen belenéztem a szemébe és vártam, hogy végre megszólaljon. Egy szó, egy aprócska hang is elég lett volna.

-Jól nézel ki, azt hiszem-mondta végül és a tarkóját vakargatta.

-Kösz, te sem vagy rossz-bólintottam elismerésül.

-Kösz-válaszolt és kábé ennyi volt a kommunikációnk. Egyikünk sem szólalt meg.

-Khm-krákogtam.-Miben segíthetek?

-Gyere vissza!-vágta rá azonnal.

-Én...-kezdtem, de ekkor Henry jelent meg.

-Csá! Hallod, gyere már beljebb és ünnepelj te is tiszteletemre!-ujjongott és behúzta Ashtont a nappaliba.

     Mikor a két fiú eltűnt a látóhatáromból, kifújtam az eddig bent tartott levegőt. Itt van. Mi a frászt csináljak? Erre nem készültem fel. Oké, Sophia. Szép vagy, okos vagy és minden problémával nem csak szembenézel, de le is győzöd. Ezt is megoldod! Te mindig megoldod. Mély levegő, oké. Most menj be, mosolyogj és ne akadj ki! Erőt veszek magamon és vigyorogva csatlakozom a többiekhez.

-Én mondom, haver, el voltak ájulva tőlem!-magyarázta Henry.-Biztos vagyok benne, hogy az egyik csaj össze is esett a látványomtól.

-Kemény vagy!-nevetett szívből Ashton. A szívem a torkomban dobolt. Basszus, csak a nevetést hagyd abba, meg úgy mindent, amit csinálsz.

-Jól vagy, tesó?-kérdezte Henry.

-Ja, csak a tehetségedtől nem kapok levegőt-ironizáltam.

-Csoda, hogy még nem fulladtál meg-felelte az unokatesóm.

-Kösz-forgattam a szemeimet kényelmetlenül.

-Te, amúgy ki a haverod?-bök Ashton felé, aki kényelmesen hátradőlve várja a válaszom.

-Ő Ashton Irwin. A VOLT bandából, amit menedzseltem-lehet, hogy egy kicsit nagyon kihangsúlyoztam a "volt" szót, de nem tehetek róla. Lehet, hogy a világ másik felén vagyok, de nem felejtek.

-Szóval Ashton, hm...-mérte végig Henry a vendéget.

-Igen, akinek sok a dolga és mennie kell-néztem egyenesen a szőke bozontos szemébe. Ő csak fapofával felállt, elnézést kért a zavarásért és a szemével utasított, hogy kövessem. Nagy levegőt vettem és elindultam utána.

-Mondd!-álltam meg előtte karba tett kézzel.

-Mi a válaszod?-vonja fel a szemöldökét.

-Egyértelműen nem!-jelentettem ki.

-Kérlek...-mondta.-Szükségünk  van rád!

-Nem, Ashton. Nincs rám szükségetek és nem is lesz. A válaszom végleges és nem tágítok-mondtam lehajtott fejjel.

-Figyelj, Luke elmesélte mi volt és üzeni, hogy nagyon sajnálja. Nem volt önmaga.

-Egy részegnek nincs oka hazudni!-kiabáltam kikelve önmagamból.-Miért nem mondtad, hogy utáltok? Miért hagytátok, hogy azt higgyem minden rendben, mikor nyilvánvaló, hogy nincs? Nem fogok olyanokkal dolgozni, akikkel nem ápolók jó viszonyt, mert nincs értelme. Ha csak egy menedzsert akartok, akkor azt bármelyik sarkon találtok. Nem tudom miért vagy itt, miért jöttél el hozzám, de már nem is érdekel. Elegem van, érted? Már értem, hogy apu miért nem akart veletek dolgozni. Egyszerűen nehéz és én erre nem vagyok felkészülve-mondtam a fejemet rázva.

-Ez az utolsó szavad?-kérdezte reménykedve.

-Igen-suttogom. Ash megfordul és épp távozni kiszül, amikor én utána szólok.

-Ashton!-mikor felém fordul szemében felcsillan valami.-Sajnálom-mondom és láttam ahogy az a bizonyos fény belevész a sötétbe. Ashton Irwin, a fiú, akit szeretek, a fiú, aki képes volt eljönni idáig, hogy megkérjen menjek vissza, és a fiú, aki most se szó, se beszéd, elmegy. Ezután többet nem jött megkérni, hogy menjek vissza és én sem mentem  el hozzájuk, hogy megkérjem őket, vegyenek vissza... Soha nem történt ilyesmi.

      Henry csak az x-faktorra koncentrált. Reggeltől estig gyakorolt és én néha hallgattam ahogy szívéből énekel. Olyankor eszembe jutottak a srácok is és azon töprengtem mi lehet velük. Az interneten, tévében kerültem a róluk szóló cikkeket, mindent amiből megtudhatnám velük mi lett. Ha a neten bejött egy 5SOS-os poszt, kinyomtam a gépet és inkább lementem tévézni. Ha a tévében tüntek fel egy riportban, kihúztam a tévé kábelét és inkább felmentem a szobámba olvasni. Konkrétan olyan voltam mint egy őrült. Szerencsémre azonban erre senki nem figyelt fel. Eközben otthon is zajlott az élet. Bonnie szüleinek tárgyalása befejeződött és a legjobb barátnőm és az édesanyja Amerikába költöztek. Azt terveztem, hogy ha már idáig eljöttem, őket is meglátogatom. Hope és Heather, az én kedves iker barátnőim sem panaszkodhattak. Mindketten megismerkedtek egy-egy remek fiatalemberrel és randizgattak. Még nem tudom mi fog kisülni ebből az egészből de szorítottam nekik. Scarlett táborról táborra járt kézműves foglalkozást tartani a gyerekeknek és bár jól érezte magát köztük, egy-egy fiú mindig rátalált és koslatni kezdett utána. Nem volt jó döntés, mert Scarlett elég nagy rutinja van már ahoz, hogy fiúk ezreinek tőrje össze a szívét. Amikor megismertem biztos voltam benne, hogy leszbikus. Azóta kiderült, hogy nem az.  A családom meg, hát ők remekül elvoltak nélkülem is. Sam,  ő nem tudom pontosan mit csinált, de valamit csak csinált, nem igaz? Adam, na ő nagyon meglepett. Otthagyta a mérnökit és inkább katona egyetemre ment. Amikor vele beszéltem azt mondta, hogy ez volt a legjobb döntés a részéről. A sok kiképzés és edzés közepette nincs ideje Bonniera gondolni és ez jó. Örül, mert így valamennyire kitudja zárni, hogy napi huszonnégy órát a barátnőmön rágódjon. Azt is mondta, hogy most egész jól érzi magát, ezért ne merjek miatta aggódni. Rosszul tette, hogy azt mondta ne aggódjak, mert így jobban aggódom érte mint valaha. Visszagondolva, rosszul esett, hogy alig pár hét alatt minden megváltozik. Szarul éreztem magam, amiért kimaradok a barátaim, családom életéből, de még nem voltam kész arra, hogy hazamenjek. Lassan itt a nyár vége és nekem is kezdődik az egyetem, de képtelen vagyok erre. Szükségem van még időre. Időre, hogy túl tegyem magam. Pontosan azt sem tudom mi a bajom. A banda? Talán, de nem értem, hogy miért nem jövök helyre. Persze a média is sokat rátesz arra, hogy ne akarjak hazamenni, de kérlek, lassacskán két hónap telt el azóta, hogy leadtam a bandát, már biztos nem lógnának a nyakamon. Oké, Sophia. Fejezd be a sajnáltatásod és cselekedj! Tegyél meg mindent azért, hogy olyan legyen mint régen.

-Drágám, jössz vacsorázni?-jött be a szobámba a nagynéném és ezzel kirántott a gondolataim világából.

-Persze-álltam fel és lementem. Mosolyogva hallgattam Henry áradozását, hogy megint mekkorát teljesített, mert mindeközben túl volt az elődöntőn is. Mindenki imádja és ezt az én unokatestvérem is megérti, hisz ki ne lenne oda érte?

   Másnap összepakoltam és továbbálltam. Szóltam anyuéknak, hogy meglátogatom Bonniet, és hogy ígérem az egyetemkezdésre hazaérek. Na jó, az igazság az, hogy csak reménykedtem benne, hogy hazaérek, de a szüleimnek nem kell mindet tudnia.

-Vigyázz magadra, tesó!-ölelt magához Henry.

-Sok sikert, majd nézlek a tévében.-öklöztem bele kedvesen a karjába.

-Csak nehogy a képernyőre élvez, mikor meglátsz-kacsintott pimaszul.

-Fúj!-löktem el magamtól.

    Elbúcsúztam a kedves rokonaimtól és felszálltam a gépre, ami Amerikába tartott. Persze én kis naiv azt hittem milyen nyugodt utazásom lesz, de mint később kiderült, nem csak én utaztam a tizenegy órás járattal, hanem a Five Seconds Of Summer is.