My Valentine ~a.i.~

1.8.

Amerika egy szóval: elképesztő. De komolyan. Egyszerűen lenyűgöző. Persze Ausztrália sem kispályás a látványosság kapcsán, de ez nem fogható semmihez. Igaz ami igaz, egy ausztráliai számára Amerika a nagybetűs MÁSSÁG, és biztos vagyok benne, hogy ez fordítva is igaz. Itt az óceán másik oldalán a levegő is más. Főként hamburger, sültkrumpli és hot dog szagú, de ez nem is annyira rossz, sőt miután megszoktad, észre sem veszed.

Mint kiderült, Patu (azóta szólítom így Patriciát, amióta megadta a számát és én Pati helyett véletlenül Patut írtam be a telefonba) és Bonnie szomszédok, így elkerülhetetlen volt a találkozásuk. Bonnie állítása szerint, ő csak egy kedves lány, akit a boltba menet elütött egy longboardozó őrült csaj. Az őrült csaj lenne Patu. Patu elmondása szerint, ő volt a kedves lány, aki csak a haverjaihoz sietett a parkba, mikor egy eszeveszett lány kiugrott elé az útra. Az eszeveszett lány lenne Bonnie. Persze a történetet nevetve mesélték és egymás szavába vágva magyarázták, hogy "valójában" hogy is volt. Én mosolyogva hallgattam, ahogy barátságosan veszekednek és kicsit megfájdult a szívem. Bonnienak új barátja van, új élete, amiben én nem vagyok benne. Persze örülök, hogy jól van, és hogy az édesanyja is remekül érzi magát itt, de attól még én nem kapom vissza a legjobb barátnőmet Ausztráliában.

-Patu, Bonnie-vágtam a szavukba, mire mindketten rám néztek.-Megmutatjátok nekem Amerikát?-tártam szét a karom vigyorogva. A két lány összenézett majd vissza rám.

-Még szép hogy!-pattant fel Bonnie.-Mit is mondtál, hol szálltak meg azok?-ült a laptop elé. Az "azok" alatt a volt bandámat értjük, akiket nem nevezünk a nevükön, mert egyszerűen nem. Na nem azért mint Voldemortot a Harry Potterben, itt egyszerűen csak azért nem, mert úgy akarunk tenni, mintha nem is léteznének. Nincs név egyenlő nem létezik. Bonnie jó baráthoz híven, tudta, hogy nem szeretek róluk beszélni, ezért is keresztelte el őket "azoknak".

-A Hilton Midtownban-feleltem.

-Remek, akkor a Hilton Midtownot ötven mérföld távolságban kikerüljük-felelte és közben a laptopját pötyögtette.

-Ezt nem gondolod komolyan-nevetett Patu.

-Oh, de még milyen komolyan gondolj-válaszoltam Bonnie helyett.

     Most épp New York utcáit járjuk, természetesen csak azon részeit, ahol ezer százalék, hogy nem botlunk bele egyik 5SOS tagba sem. Több mint öt órája tart a városnézés és míg Patu meg Bonnie a francba kíván már, én továbbra sem bírok leülni, sőt mindent látni akarok. Miután barátnőim kihisztiztek, egész pontosan fogták magukat és beültek egy kávézóba, egy kis pihenőt, addig én arról faggattam őket, hogy merre tovább.

-Sophia, én szeretlek, de most már üljél meg a seggeden.-mondta Bonnie.-Rengeteg időnk van még arra, hogy mindent megmutassunk. Duzzogva hátradőltem a székemben és arról motyogtam, hogy a vizet nem lehet visszatartani és én egy kibaszott óceán vagyok, akit jelenleg két nyavalygó kavics megpróbál megfékezni. Ám a gondolat menetemet megzavarta az, hogy valaki figyelt. Mikor oldalra fordultam, két lány folyamatosan összesutyorgott és leplezetlenül bámultak. Mikor látták, hogy nézem őket, "mostmár úgyis tökre mindegy" alapon, felálltak és odajöttek hozzám.

-Helló-szólított meg az egyik.-Te nem Sophia Johnsons vagy Ien Johnsons lánya?

-De-feleltem furán.

-És nem te voltál a Five Seconds Of Summer menedzsere?-kérdezte izgatottan a másik.

-De, az voltam-hangsúlyoztam a múlt időt.

-Miért hagytad őket el?-szegezte nekem valamelyikük a kérdést.

-Így kellett lennie-ismételtem meg a szöveget, amit minden egyes riporternek ledaráltam.