My Valentine ~a.i.~

2.0.

          Félve fordulok meg. Nem tudom mit fognak reagálni és valamiért nem hiszem, hogy örülnének nekem. Legalábbis egy pillanatig ezt hittem, mert ahogy megmozdultam Mikey és Cal rám veti magát és szorosan megölelnek.

-Sophi-sírja Calum.

-Annyira hiányoztál!-szorítja ki belőlem a szuszt Michael.

-Héj, adjatok helyet nekem is!-löki félre őket Ash és ő is magához von. A szívem hamar az égbe szökik és mosolyogva ölelem magamhoz. Mikor elenged, félve nézek Lukera. Mindketten tudjuk, hogy mi történt aznap. Tudja, hogy miatta mentem el. Óráknak tűnő másodpercekig nézzük egymást, aztán és elmosolyodom és kinyújtom felé a kezem. Csodálkozva néz a szemembe, aztán hamar összekapja magát és megölel.

-Csoportos ölelés-kurjantja Mikey és érzem, ahogy hozzánk préselődnek és majd kinyomják belőlem a szuszt. Mikor nagy nehezen elengednek, levegőért kapkodok.

-Én tudtam, hogy megmentesz minket-bólogat helyeslően Cal.

-Soph, ugye velünk maradsz?-kérdi Ash és én hirtelen nagyot nyelek.

-Én...-kezdem, de nem tudom befejezni. Végignézek a négy majmon és egyszerűen nem tudom elképzelni nélkülük az életet, pedig eddig nagyon is jól ment. De ettől eltekintve, félek, hogy a történelem megismétli önmagát és megint az lesz a vége az egésznek, hogy én egy másik kontinensre menekülők és az összetört szívemet ápolgatom. Ash engem pásztáz szemeivel és úgy érzem, mintha a lelkemben olvasna. Luke arca félelmet tükröz. Talán azért, mert azt gondolja, ő miatta nem akarok velük maradni. Cal és Mikey arca pedig egyre szomorúbb.-Én azt hiszem, hogy még szükségem van egy kis időre-felelem és kezdek kihátrálni a stúdióból.

-Haragszol rám?-kérdi Luke halkan, de elég hangosan ahhoz, hogy én még hallhassam.

-Nem, én csak-állok meg és gondolkodni kezdek. Miért is nem akarok újra velük dolgozni? Miért próbálok meg elmenekülni?-Nekem még fel kell dolgoznom egy s mást-sarkítók.

-Nem azért jöttél nekünk segíteni, hogy aztán ismét te legyél a menedzserünk?-kérdi Cal elkeseredetten.

-Fogalmam sincs, hogy miért jöttem ide. Én csak megtudtam, hogy bajban vagytok és arra gondoltam, hogy ennyit még igazán megtehetek értetek-vakarom a fejem. Tekintetem találkozik Ashtonéval. Szemében csalódottság lebeg és én levegő után kapok. Csalódást okoztam neki. Minden bizonnyal mindenkinek csak azt okozok. Nem, erre nem vagyok képes. Sarkon fordulók és elmegyek. Hallom, ahogy még Mikey utánam kiállt és aztán Ash megállítja és azt mondja neki: "Hagyd elmenni!". Ez a két szó nagyobb fájdalmat okoz mint minden más egybevetve. Nem tudom mi van velem. Talán csak egy-két napra van szükségem, hogy kitisztuljon a fejem.

    Kilépve az utcára elindulok valamerre. Fogalmam sincs merre kell menni és nem is igazán érdekel. Nem messze találtam egy parkot, ahol leültem és gondolkodni kezdtem. Mi az én legnagyobb bajom? Miért nem tudok egyszerűen nemet vagy igent mondani. Megérdemelnék. Azt hiszem, már rég nem haragszom Lukera, csak egyszerűen félek. Mármint, szép és jó volt együtt, csak valahogy ők és én más-más világban élünk. Talán az lenne a legjobb a barátságban elválnánk és hagynám, hogy éljék az életüket. Nekem ősszel el kell kezdenem az egyetemet, ahol menedzsmentet tanulok. Nekik pedig biztos rengeteg turnéjuk lesz egész évben, szóval ez van. Gondolataimból a telefonom szakított ki.

-Halló-szólok bele.

-Ezt nem hiszem el!-kezdi felháborodottan Harry.-Láttad a tegnapi adást?

-Öhm, igen-hazudtam. Basszus, totál elfelejtettem.

-És mit gondolsz?-kérdi türelmetlenül.

-Remek voltál-mondtam. Hisz ő Harry az ég szerelmére. Csak is jó lehetett.

-Remek? REMEK? Totál elbasztam az egészet. Hamis volt a hangom, kétszer is megbicsaklottam és lemaradtam a dallamtól. Rémes volt!-panaszolta.-És ez még semmi. Képzeld el, a zsűri csak akkor volt hajlandó tovább engedni, ha csapatban folytatom. El tudod ezt képzelni? Engem, Harry Stylest egy bandában?? Pff.

-Figyelj, lehet, hogy sokkal többet fogsz majd tudni kihozni magadból-biztattam.

-Én így is kihozom magamból a legjobbat-világosított fel. Hangosan felsóhajtottam.

-Próbáld meg, te nagy sztár!-forgattam a szemeim.

-Jó-felelte durcása.

-Bevágtad a hisztit, mi?

-Nem-vágta rá kapásból.

-Ugyan kérlek. Biztos vagyok benne, hogy fagyit zabálsz és a Szerelmünk Lapjait nézed.

-Nem igaz!-visítja hisztérikusan és hallom, ahogy csörömpölni kezd.

-Valld csak be, te kis Plázacica-nevetek.

-Tudod mit?

-Mit?-kérdem vissza.

-Hagyjál békén!-azzal kinyom. Mosolyogva nézem a telefonom kijelzőjét. Harry, te semmit sem változtál. Felállok és eldöntöm, ideje hazamenni.

    Miután egy kisebb vagyont hagytam a taxisnál, benyitottam Bonnékhoz és ledobtam a cuccaim az ajtó elé.

-Bonnie-kiáltom, de választ nem kapok. Benézek a konyhába, üres. A nappaliba, üres. Aztán hangokat kezdek hallani a hálószoba felől.-Bonnie?-nyitok be és barátnőmet a földön találom egy bőrönddel és egy rakás ruhával körülvéve.

-Á, megjöttél.-néz fel egy pillanatra, aztán folytatja a ruhái hajtogatásást.-Szerinted a piros vagy a kék ruhát tegyem be?-mutat felém két darabot.

-A pirosat-felelem, aztán leülők mellé a földre.-Te mit csinálsz?-hirtelen abbahagyja a pakolást és rám néz.

-Hazamegyek-feleli komolyan.

-De hát itthon vagy-mutatok körbe.

-Nem Soph, haza haza. Ausztráliába.

-De miért?-kérdem.-Történt valami?

-Hogy történt-e? Nézz körül! Ez nem én vagyok!-bök az ágyára.-Nekem nem itt a helyem. Amerika szép és gyönyörű. Egyesek embereket tudnának öni azért, hogy itt élhessenek, de én nem. Haza akarok menni!-felei és szemei megtelnek könnyel.

-És mégis mit fogsz csinálni? Vissza költözöl apádhoz?-rémülők meg.

-Nem-rázza a fejét.-Sophia, nekem nem egy tárgy az otthonom. Nekem ti vagytok az otthonom. Te, Heather, Hope, Scarlett. Szükségem van rátok. Nélkületek itt minden olyan...üres-feleli és könnyek ezrei folynak le az arcán. Szorosan magamhoz ölelem.

-Mi történt?

-Semmi. Ned azt mondta válasszak, mert addig nem lehetünk együtt, ameddig én más után epekedek. És én választottam, de nem őt-zokogja.

-Oh, kicsim-simogatom a haját.-És Patuval mi lesz?

-Nem tudom. Ő a barátnőm és megérti. De, mit is sajnáltatom itt magamat, nem igaz?-törli le a könnyeit.-Veled mi van?

-Hát-húztam el a szám-Elrohantam. Megint-hajtom le a fejem.

-De miért?

-Nem tudom-jajgatom.-Valamiért úgy érzem, nem jött el az idő.

-Minek az ideje?-vonja össze a szemöldökét.

-Hogy újra együtt dolgozzunk-vonok vállat.

-Szóval akkor, hazamegyünk?-kérdi mosolyogva Bonnie.

-Hazamegyünk-vigyorodom el.