My Valentine ~a.i.~

1.7.

      Az az igazság, hogy az elején észre sem vettem őket, mert ők a VIP részen ültek, én meg nem. Hadd áruljak el valamit arról a részlegről, amit csak úgy hívnak, hogy "VIP". Amikor a szüleimmel utaztam, akkor mindig ott ültünk, mert apám szeret luxusban utazni. Aha, jó neki. Én nem, és itt nem magával a luxussal van a baj, hanem azokkal, akik szintén ott utaznak. Hangosan röhögnek, kibeszélik a nem VIP-es utasokat és az életük "problémáiról" beszélgetnek, ami annyival egyenlő, hogy arany vécépapír helyett, most csak ezüst jutott. Aztán mosolyogva fordulnak felém és megkérdik ki a divattervezőm. És mi történik akkor, ha nincs divatterveződ? Közutálat tárgya leszel. Az út többi részében rólad susognak és ezt nem is titkolják, mert folyamatosan rád néznek, méregetnek és feléd mutogatnak. Már érted miért utálom azt a helyet? Ha nem vagy olyan, mint azok a "sztárok", akik ott utaznak, akkor jobb ha mihamarabb eltakarodsz onnan, mert nem vagy "méltó" arra, hogy velük utazz. Ezért amikor családi kiruccanáson vagyunk, én, Sam és Adam mindig a többi utassal utazunk a másodosztályon, míg a szüleim élvezik az első osztály kényelmeit. Most sem volt ez máshogy. Egy velem egyidős csaj ült mellettem és filmet nézett a laptopján. Én zenét hallgattam és közben kifelé bámultam. Nyugodtan mondhatom, hogy minden remek volt, ja, csak itt a hangsúly a "volt"-on van, ugyanis csak egy pillanatra vettem ki a fülhallgatómat és tessék! Kinek a hangját hallom meg? Persze, hogy Lukeét. Ezzel sem lett volna semmi baj, csakhogy a hang egyre közeledett, egyenesen arra a részre, ahol én is ültem. Jobbra-balra kapkodtam a fejem búvóhelyet keresve. Végül fogtam magam és nemes egyszerűséggel felkaptam az előttem heverő magazinok egyikét és kinyitva magam elé helyeztem. Hallottam, ahogy Luke hangja elhalad mellettem majd továbbmegy. Mikor úgy éreztem, hogy tiszta a levegő, leengedtem a karom és kifújtam a levegőt. Persze azt hittem, elhárult a veszély, de akkor meghallottam a másik három hangját is. Már láttam a fejüket így a magazinos menekvés elúszott. Nem maradt más választásom, magam felé fordítottam a mellettem ülő csajt és miközben a mellkasába temettem az arcom, sírást imitáltam.

-Gyűlölöm, gyűlölöm!-"zokogtam" mély hangon. Éreztem, hogy azok hárman egy pillanatra megállnak és engem néznek, ezért kezdtem bepánikolni.

-Ne is törődj vele, édesem. Mocskos szemetek mind-hallottam meg a csaj hangját, aki kezével a hátamat paskolta. Kicsit meglepődtem, de nem estem ki a szerepemből.

-Hogy tehette ezt velem? Hogy?-a testem rázódott de nem a "sírás"-tól, hanem a nevetéstől. Szerencsére a fiúk már elmentek, így mosolyogva kibújtam a lány karjai közül.-Köszi szépen-sóhajtottam nagyot.

-Nem tesz semmit, Sophia-meglepődötten kaptam fel a fejem.-Igen, tudom a neved. Már sokat hallottam rólad-nevetett fel, majd felém nyújtotta a jobb kezét.-Patricia.

-Öhm, izé, Sophia.-mondtam.-Ismerjük egymást?-hunyorítottam és alaposan végigmértem. Világos barna, extrémen göndör haj, deszkás szerkó, szürke szemek, nem, egyáltalán nem volt ismerős.

-Még nem találkoztunk, de Bonnie sokat mesélt rólad. Pontosabban, rólad is-javította ki magát.

-Áááá-csillantak fel a szemeim.-Bonnie barátnője vagy?

-Aha. De ha nem is ismerném őt, akkor is tudnám ki vagy. Tudod, tévé-mondta mosolyogva, mire elhúztam a számat.-Miért bujkálsz előlük?-bökött az első osztály felé.

-Hogy is mondjam, nem volt valami örömteli elválásunk-feleltem csendesen.

-Minden tiszta. De ne aggódj!-ragadta meg a vállaimat és csillogó szemeit látva egyből tudtam, hogy sokkal inkább barátra mint ellenségre leltem Patriciában-Én segítek neked. Ha megint erre jönnek, akkor mit tudom én, lehajolsz, vagy csak simán eltakarlak.