Az öröklét ára ✔

1.fejezet

- Konrád! - kiabálok be az erdő sötétlő sűrűjébe a kunyhónk ajtajából.

Aida méltóságteljesen ül a jobbomon megfáradva, de büszkén. Szürke bundája elvesztette egykori fényét, néhány helyen pedig ritkulni kezdett. Nem fiatal farkas már. Kiskoromtól kezdve mellettem van és vigyáz rám. Pedig lenne elég gondja a saját kölykeivel is.
Konrád szerint a hajam színét is tőle kaptam, lágy szürke, élettelteli, nem fakó. Mint az esőt hozó felhők. Tudod, hogy több rejlik a rideg borongósság mögött. Anyámként tekintek rá, annak ellenére, hogy míg ő farkas, én ember vagyok. Mint Maugli, csak itt nincsenek sem tigrisek, sem kígyók, csak bennszülöttek, de azokat sem láttam még közelről. Maugliról egy könyvben olvastam. Egy könyvben a sok száz közül, amik a kis kunyhó polcait roskadásig megtöltik. Mindegyiknek van címe, de korántsem az összes rendelkezik íróval. Némelyiket viszont két író szerzett. Bár nem tudom a második író miért csak a könyv első oldalán szerepel és mit csinált, míg fordított.
Totyogós koromban, míg Konrád nem tanított meg olvasni, Aida vigyázott rám el ne bukjak a saját lábamban, később ő tanította meg mi ehető és mi nem az erdő rengetegében és mikor Konrád tizenhét éve rámtalált a liliommezőn a hófehér liliomok virágzásakor, tejével tartott életben. Na, persze Konrád nélkül sem lennék sehol. Mióta az eszemet tudom két dolog biztos az életemben. Konrád és Aida. Konrád viszont mostanában távolságtartó lett. Sokat jár az erdőre egyedül vagy Aida kölykeivel. Mindig visszajön, ha csak unszolásra is, de visszajön. Nem goromba velem, csak távolságtartó, mint, aki fél. Hangos csörtetés hallatszik a fák közül most is. Ez ő lesz. Fehér haja csurom vizes és ágacskák gabalyodtak bele, mellkasát piros karcolások borítják. A fedetlen mellkasának látványa egy pillanatra elhomályosítja minden józan gondolatomat, mint mostanában mindig. Pedig milliószor láttam, érintettem azt a lágyan pihézett, izmos mellkast. Kisgyermekkoromban csak a mellkasához bújva voltam hajlandó aludni, mert a bőre, mindig kellemesen hűvös volt, de most. Fogadni mernék, hogy tűz forró minden centije.
Karcolások. Igen. Karcolások. Biztos vagyok benne, hogy vadászott, de a zsákmány meglógott és a karistolásokat dühöngés közben szerezte. Mint egy kamasz. Emellett ugyanolyan vidám és fiatal, mint tíz évvel ezelőtt. Egy cseppet sem öregedett mióta ismerem. Mikor megkérdezem hány éves mindig visszakérdez, hogy mennyinek néz ki. Egyszer véletlenül kiböktem, hogy "túl kevésnek" és azóta ezt mondja. Elveszett a kérdés varázsa, már nincs találgatás, hogy mikor született.

- Megint mit csináltál? - kérdezem játszott haraggal. Elmosolyodik leporolja barna sár - és fűfoltos nadrágját, mintha ennyivel meg lenne oldva.

Mikor elhalad mellettem csókot nyom a homlokomra és szó nélkül eltűnik a fürdőben. Pár pillanat múlva a padlón landol a nadrágja, aminek sűrű szövetéből csak a zabvirág nedve hozza ki a mocskot. Csodás. Hallom, hogy begyújtja a tüzet a kőkád alatt és vizet emel bele a kinti vízgyűjtő tárolójából. Most jött és már el is tűnt. Jellemző. Régen olyan más volt. Kislányként éjszaka kivitt tiszta időben, hogy csillagokat nézzünk az égbolton, aztán mikor elaludtam a puha pázsitágyon karjába fogott, bevitt a kunyhóba és magához ölelve elaludt ő is. Ezt onnan tudom, hogy néha csak színleltem az alvást, hogy ne csak akkor öleljen magához mikor alszom, de mikor tizenkét éves lettem elmaradtak az esti séták. Külön ágyat barkácsolt nekem és falat épített a kád köré. A ruháim átkerültek a polc másik felére és sokszor egyedül hagyott. Mikor tavaly, életemben először, virágporhoz hasonló, finom, sárgás por szállt a kezemről egy hétre eltűnt csak úgy. Egyedül hagyott a rettegésben, a saját létemben való kétségben. A karomon és a derekamon sárga, nagyon apró szemcsés por ült meg szép lassan és fehéres, ragacsos váladék folyt belőlem. Megijedtem, hogy elkaptam valamit vagy más vagyok, mint a többiek. Nem tekintek rá apámként, sose tudtam és nem is fogok. Nem úgy nevelt, de akkor szükségem lett volna rá és nem volt velem. Mikor elmúlt az az időszak hazajött. Egy hét távollét után, koszosan, kimerülten és lefogyva visszajött. Bocsánatot kért és elmondott mindent. Akkor én akartam rajta segíteni, de nem hagyta. Végigcsinálta azt, amit elmulasztott. Kínos volt hallgatni tőle, de csak ő tudta nekem elmondani mindazt, ami a testemmel történt. Mintha meztelenné váltam volna előtte. Ismerte minden porcikám, jobban saját magamnál. A szemébe nem tudtam nézni. Azóta az érintkezéseink kimerülnek a homlokcsókban. Ezek is felszínes, muszájból történő mozdulatok, hogy fenntartsuk a kötelék látszatát. Vagy talán csak újra vissza kell szoknunk egymás közelségéhez. Vagy az új helyzethez kell hozzászoknunk. Én is lassacskán felnőtt leszek, és igaz, eszemben sincs elhagyni, de nekem egyszer családom lesz. Egy férfi lesz mellettem, aki szeretni fog, a társam lesz. Aztán gyerekek. Amennyi csak lehet, hogy ne kelljen egykeként felnőniük.
De amíg ezt nem tudja elfogadni marad a homlokcsók. Ez az egyetlen gesztus amit nem felejtett el. Ami még jelzi a kettőnk közti kötődést, akár igaz, akár nem. Noha sokkal felnőttebbnek érzem magam és gondoskodom bizonyos dolgokban kettőnkről, hiányzik, hogy oltalmazzon és vezessen. Ettől függetlenül én ugyanúgy szeretem, csak ezt ő nem akarja elfogadni. Eltol magától, mert már nem vagyok kislány. És ez fáj, hisz ő az életem. Vele ébredtem, vele feküdtem esténként, tőle tanultam nagyon sok mindent. Mindkettőnknek nehéz, de elfelejti, hogy kinek is a nehezebb.

- Jára! - szólongat a fürdőből. Résnyire nyitom az ajtó és hajolok a kiáramló gőzcsík elől. Gondolkodás nélkül tovább nyitom az ajtó és csak akkor állok meg, amikor Konrád meztelen háta bukkan a látóterembe. Rögtön meghátrálok és visszahúzom az ajtót.

- Tessék? - próbálok úgy szolni, mintha nem láttam volna azt, amit láttam.

- Gyere be, kérlek - hív be magához. Beszívom, majd kifújom a levegőt. Benyitok a fürdőbe. Belépve látom, hogy csak a felsőteste meztelen, alul még egyáltalán nem vetkőzött le.

- Mi a baj? - látom, hogy a vállát kényelmetlen helyzetben tartja.

- Nem tudom kiroppantani a vállam és ha így hagyjuk, beköt az izület. Segítenél? - kér meg egy ártatlan dologra. A korábbi kétesség elszáll és újra normális lesz a szívverésem. Mosolyogva állok meg előtte. Egyik kezemmel a vállcsúcsát fogom meg, a másikkal az alkarját.

- Tudod, hogy fájni fog - nem is kérdezem.

- Tudom. Csináld csak - tekintete nyugodt. Folytatni akarja, de megelőzöm és egyetlen rántással kiroppantom a vállát. Egy kicsit megrándul és felszisszen, de nem mutatja jelét, hogy igazán fájna neki.

- Körözz vele - kérem meg. Könyökét behajlítva köröz párat. Mikor úgy tűnik, hogy tényleg sikerült kiroppantani, abbahagyja és leereszti a kezét maga mellé.

- Köszönöm, ennyit szerettem volna - tekintete most is olyan kedves és békés, mint percekkel ezelőtt, mégis pont ez zavar. Biccentek, aztán kisurranok a fürdőből. Fogom magam és egyenesen az ágyra vetődöm.