Paranormális Lány /befejezett/

12.fejezet-Háború/II.

Este későn mentünk el aludni. A buli nagyon elhúzódott, és mikor végre eldőlhettem az ágyamon szinte azonnal elaludtam.
Nem sokkal éjfél után rángatásra ébredt.
-Mi a...-kezdtem, de ekkor a tekintetem találkozott egy ijedt, kék szempárral.
-Nes! Ébredj! Támad a keleti falka!-rázott meg mégegyszer Bonnie, hogy biztosan felébredjek.
-Tessék?-ültem fel azonnal és kikerekedett szemmel bámultam a barátnőmre.
-Úgy tűnik, hogy a tegnapi támadás csak figyelem elterelés volt. Azt gondolhatták, hogy csak a meglepetés erejével tudnak legyőzni minket. Most kétszer annyian támadnak!-magyarázta meg gyorsan. Kiugrottam az ágyból és kirontottam a házból. A tisztáson mindenki fel-le rohangált. Teljes volt a káosz. Ekkor megpillantottam a bátyámat.
-Owen!-kiáltottam, mire felém fordult.
-Húgi! De jó! Mindenkire szükség lesz.
-Dehát mi folyik itt?-mutattam körbe.
-Az egyik őr hallotta meg őket.-hadarta el gyorsan-De most menj! Készülődj! Mindenkire szükség lesz!
Bólintottam és gyorsan alakot váltottam. Most már minden világos. A tegnapi csak egy trükk volt. Kiváncsiak voltak arra, hogy mit tudunk, hogy mi a taktikánk. Tőrbe csaltak minket. Rohanni kezdtem az emberek között és gyorsan végigmértem a helyzetet. Hallgatóztam és mély levegőt vettem. A környezetemre koncentráltam. Maximum tíz percünk van, mielőtt ideérnek. Ekkor megjelent mellettem egy fekete jaguár.
-Mi a terv, hiúz?-kérdezte rám sem pillantva.
-Megvédjük a tábort!
-Nes!-hallottam meg Bonnie kétségbeesett hangját. Azonnal felé fordultam és a barátnőm hadarni kezdett-Eltűnt...én nem tudom. Csak egy pillanatra néztem máshova és amikor visszafordultam, már nem volt ott...
-Várj, Bon! Kicsoda? Ki tűnt el?-vágtam közbe.
-Jeremy!-mondta ki és az arcán könnyek folytak végig.-Nes! Nagyon kérlek keresd meg! Ha a keleti falka megtalálja nem tudom mi lesz vele...
-Előkerìtem!-jelentettem ki határozottan és rohanni kezdtem. Néha megálltam egy fél pillanatra, hogy a levegőbe szagoljak, de semmi. Merre lehet? Ekkor beugrott az erdő, ahol edzettünk. Bonnie öccse minden alkalommal elmondta, hogy milyen nyugodt az a hely. Szeretett ott lenni. Eszeveszett tempóban suhantam végig a fák közt, aztán, mikor megpillantottam azt a kisebb mezőt, ahol korábban vadászni tanítottam a kisfiút, lefékeztem. Körbe-körbe nézegettem, de az avar üres volt. Ez nem igaz! Itt kell lennie!
Ekkor meghallottam egy halk, gyors légzést a fejem fölül. A tekintetemet végigvezettem a mellettem álló fa törzsén és egyenesen a felettem lévő ágra pillantottam. Ott kucorgott a kisróka, teljesen összegömbölyödve.
-Jeremy!-szólaltam meg halkan, mert attól tartottam, hogy ha ennél hangosabban beszélek, akkor a fiú ijedtében lezuhan a fáról. A róka szeme lassan kinyílt.
-Nes...-suttogta.
-Mit csinálsz itt? A menedékben kellene lenned. A nővéred halálra izgulja magát miattad!
-Tudom....de én...félek!-motyogta. Átéreztem a helyzetét. Nekem sem volt könnyű elfogadni az új helyzetet. Még most is azt várom, hogy mikor riadok fel és jövök rá, hogy az egész csak egy rossz álom volt, de ez nem következik be. És nem is fog. A szívem legmélyén én is érzem, hogy ez a valóság, és ez az, ami a leginkább fáj.
-Jeremy...-kezdtem suttogni-Elhiszem, hogy félsz. Meg is értem, hogy miért, de ilyen helyzetben a legrosszabb, amit tehetsz, ha elmenekülsz, mert olyankor egyedűl vagy. És nagyon védtelenűl! Tudom, hogy szeretnél segíteni, de ilyen helyzetben az egyetlen, amivel a hasznunkra lehetsz, az ha teszed, amit mondanak neked. Nem lesz semmi gond! Igérem! Most viszont muszáj visszajönnöd velem a falkához. Mind a kettőnkre szükség van ott.-fejeztem be és várakozásteljesen néztem a faágon fekvő kisrókára.
-Rendben-sóhajtott nagyot, aztán elrugaszkodott és mellettem landolt.
Ekkor meghallottam a lépések zaját. Jaj ne! Még korai!
-Jer! Igérd meg, hogy most olyan gyorsan fogsz futni, amennyire csak tudsz!-fordultam a kisfiú felé, aki kissé határozatlanul, de végül bólintott, aztán rohanni kezdtünk együtt.
Mire visszaértünk, a harc már javában tartott. Jeremy a menedék bejáratához rohant és elrejtőzött, én pedig nekiláttam a harcnak. Nem tellett bele háromnegyed órába, és nekem húsz halott keletibe, hogy ismét mi legyünk fölényben. Ekkor megjelent Sawyer a tisztás szélén, emberként. Mit csinál ez?
-Azt kérem mindenkitől, hogy figyeljen. Úgy hiszem kompromisszumot tudunk kötni!-erre a mondatra mindenki megállt. Két keleti lépett ki a fák közül és egy agyonvert lányt tartottak. A haja eredetileg copfba volt fogva, de már szinte az összes tincs kicsúszott belőle. A ruhái cafatokban lógtak rajta és a bőrét karcolások, vágások vagy éppen kék és lila foltok tarkították.
Visszaváltoztam és kíváncsian néztem a három fiút meg a lányt.
-Elengedjük a lányt, ha cserébe átengeditek nekünk a földet-magyarázta gonosz vigyorral Sawyer és egy kést tartott a lány torkához.
-Ebbe nem megyünk bele!-jelentette ki apa határozottan.
-Valóban?-nevetett fel Sawyer és nekem rossz érzésem támadt. Ekkor felemelte a kezét és kisöpört néhány tincset a lány homlokából, mire felismertem őt.
-Kali!-kaptam a szám elé a kezemet, de szinte azonnal eluralkodott rajtam a harag és megindultam, hogy széttépem Sawyert, de ő felnevetett.
-Nem! Nem! Vissza, vagy a drágalátos nővéred meghal.
-Sose bírtalak!-motyogta Kali erőtlenül és én őszintén sajnáltam, hogy nem mondhatom ugyanezt. Mivel ez nálam nem volt igaz.
-Bármit megteszünk, csak engedjétek el őt!-sóhajtott fel apa, mire Sawyer felnevetett.
-Milyènk lesz a tisztás!-jelentette ki határozottan. Pár pillanatig csend volt. Vártam, hogy apa visszautasítsa az ajánlatot és saját kezüleg szabadítsa ki a lányát, de ez nem történt meg, helyette megadóan felsóhajtott.
-Legyen...
-Mi?-kerekedett ki a szemem.
Hát így alakult, hogy mindent elvesztettünk. Az otthonainkat, minden cuccunkat, és a gyerekeket...Ugyanis Sawyer nem hagyott minket visszamenni semmiért. Azonnal kitoloncoltak és a gyerekek bent ragadtak, a menedékben...távol tőlünk. Így hullott lassan darabokra a Pent Hill-i falka...

FOLYTATÁS KÖVETKEZIK...