Lie baby - Egy hazug csaj naplója

2. fejezet : Egy rossz éjszaka kezdete

A jó kedvem egész délután kitartott. Irodalmon külön kiemelték a fogalmazásomat, ami meglepő módon egy lányról szólt, akinek az élete cseppet sem olyan volt, mint amilyennek látszótt. Mrs M. a témaválasztásomban a kamaszkori nehézségek megnyilvánulását látta. Jobbnak láttam, ha nem világosítom fel.
Otthon elmotyogtam egy sziasztok-ot, majd felrohatntam a szobámba és a rajzfüzetem meg az MP3-mam társaságában ledobtam magam az ágyra. Elindítottam a kedvenc számomat - Dancing Queen- és rajzolni kezdtem.
- Szia, Alison - nyitott be az anyám, az arcán az egyik legálszentebb mosolyával. Akart valamit, de nem állt szándékában közölni.
- Szia, anya.
- Georgia! - vakkantotta. Ez is egy volt az állandó heppjei közül : a keresztnevén kellett szólítanom, nehogy túl öregnek tűnjön.
45 éves volt, de harmincnak - vagy esetleg 25-nek - látszott a sok ráncfelvarratásnak és ki tudja milyen plasztikai műtétnek köszönhetően. Az igazi korát csak akkor lehetett megállapítani, amikor dühös volt. Ilyenkor a ráncai, mint a vulkán mélyében lappangó láva előtörtek és megsokszorozódtak.
- Georgia - javítottam ki magam.
Újra felöltötte nyájas álarcát.
- Mit szólnál egy pár új ruhához, szívem? - a vészharang máris megszólalt a fejemben. Ruhákat venni? Anyával? Legutoljára akkor vettünk ruhát amikor még 7 éves voltam, vagyis amikor anya még idézem rám "pazarolta" az idejét.
- Öhmm... Most elég sok házim van...
- Jaj, ne legyél már ilyen! Lazíts! Az utóbbi időben úgyis elmaradtak az anya-lánya programaink. - Most az utóbbi 8 évre gondol?!
- Gyere, meglátod, jól fogjuk érezni magunkat! - azzal a kezemnél fogva, gyengédnek semmiképp sem nevezhető módon kiráncigált az ajtón.

Legalább az autóban nem kellett bájcsevegnem, mert amint beszálltunk elindította a Fancy-t. Igazából eddig nem agyaltam különösebben sokat az anyám zenei ízlésén, de nem lepődtem meg a számválasztásán, ahogy a borzalmas énekhangján sem.

Hála az égnek -vagyis inkább a padlógáznak - alig öt perc alatt oda is értünk a bevásárlóközponthoz.
Az egyik kedvenc üzletem felé vettem az irányt. Nem volt túlságosan ismert, sőt alig aladt pár vásárló, de amit itt vettem azt sosem láttam szembejönni az utcán, és az eladó is mindig kedves volt.
- Alison drágám, hova mész? - kérdezte anya.
- Ruhát venni? - vontam fel kérdőn a szemöldököm. - Ezért jöttünk, nem?
- Veszünk is, de nem abban a porfészekben! - ismételten karon ragadott és elindult velem az ellenkező irányba.

A kirakatban szebbnél szebb báli-, esküvői- és alkalmi ruhák sorakoztak. Minden csillogó és drága volt. (Tulajdonképpen betekintést nyertem anyám elméjébe.) Már végképp nem értettem semmit.
- Anya, most férjhez akarsz adni, vagy mi? - próbáltam elsütni egy poént. Sikertelenül.
Az eladó unott arca nyomban felderült amint meglátott minket, és - a pénzes tinilányokat otthagyva - egyből felénk suhant a tűsarkú cipőiben. Minden elismerésem az övé volt, mert én minden bizonnyal kitörtem volna azokban a nyakam.
- Georgia!
- Ludmilla! - Ludmilla? Akinek a pincsikutyáinak külön szolgái vannak? Mintha valami ilyesmiről zagyvált volna legutóbb anya...
- Bemutatom a lányomat Alisont! Köszönj szépen.
- Szia Ludmilla - mosolyt ilyen nehezen még nem erőltettem az arcomra.
- Mond csak, miben segíthetek? - Ludmilla ügyet sem vetett a köszönésemre. Csak álltam ott letaglózva, miközben anyám egy új készlet mesés darabját ecsetelte. Ludmilla egyetértően bólogatott, majd bevezettek egy próbafülkébe.

Azonban a mesés darabot "alig" 3 órányi - anyám állítása szerint csaaak 2 - kínszenvedéses ruhapróbálás után sikerült megtalálnunk, de a nap további történései után már visszasírtam volna azt a 3 órát.