Lie baby - Egy hazug csaj naplója

1. fejezet : Ha elmondhatnám...

- Jól vagy? - kérdezte Shay aggódva. A tükörbe néztem és egy sápadt arc pillantott vissza. Óvatosan mosolyra húztam a szám. Az arc egyből felderült, és visszatért belé az élet.
- Persze - kibújtam a tesipólómból és villámgyorsan átöltöztem a rendes ruhámba. A hajamat gyorsan megfésültem, a levetett ruháimat beledobtam a tesizsákba, egyedül a telefonomat csúsztattam a zsebembe. Shay tátott szájjal meredt rám.
- De hát az előbb...még úgy néztél ki...szóval nem is vagy rosszul? - hebegte.
- Sose voltam jobban - vigyorogtam. - Utolsó óra előtt küldj SMS-t. Szia!
Dobtam neki egy puszit, és vidáman kiszökdécseltem az ajtón. Shay elképedten nézett utánam majd bólintott. Mintha mondott még volna valami olyasmit, hogy legyek óvatos, de gondolatban már rég messze jártam.

Colin már a sarkon várt, elmaradhatatlan gitárjával a kezében. Amint meglátott, elmosolyodott. Szorosan magához ölelt én pedig hozzábújtam. Csöndben elindultunk egymás mellett, de ez a csönd egyáltalán nem volt nyomasztó, sőt, egyenesen megnyugtatott. Colinnal szavak nélkül is megértettük egymást. Olyan volt, mint a lelkem másik fele. Mindig biztonságban éreztem vele magam.

Alig negyed óra gyaloglás után egy öreg panelekkel szegélyezett zsákutcába értünk. A falakat graffitik tarkították, egyik művészi a másik pedig csak pár szó, esetleg két szerelmes neve egy elmaradhatatlan szívecskével. Bár rengetegszer láttam már a falat eddig egyszer se olvastam el a neveket. Nekem együtt jelentettek valamit, egybeolvadva, mint egy hatalmas csendélet. A falak mellett virágcserepek és konténerek álltak, téglákkal a tetejükön. Senki se használta őket, az egész utca üres volt, csak kóbormacskák jártak erre. És mi.
Colin a gitárját az egyik konténer tetejére rakta, majd előhalászott egy kis táskát az egyik virágcserépből és felém nyújtotta.

- Rendben, még egy utolsó, és mára végeztünk - jelentette be Colin, és én még egyszer utoljára belekezdtem a koreográfiába. Kecsesen suhantam végig a durva aszfalton, felszabadultan követtem a zene ritmusát. Colin most egy lassabb dalt gitározott, az egyik szőke tincse a szemébe lógott. Ilyenkor éreztem jól magam : egy zsákutcában táncolva, szabadon. Ez segített nekem a túlélésben, és szükségem volt rá. Nem tudtam ugyan megmondani, hogy a tánc, a szabadság vagy Colin tesz-e ennyire boldoggá és nyugodttá. Ez is olyan volt, mint a graffiti a falon : külön sose vizsgáltam. Csak a nagy egész volt igazi.
A gitárszó abbamaradt, Colin így jelezte, hogy lejárt az időnk. Mindketten elpakoltunk, visszaraktam a tánc cipőmet a táskába, majd gondosan a cserépbe süllyesztettem.
- Rengeteget fejlődtél, hihetetlen vagy kislány - vigyorgott Colin és megint útnak indultunk.
- Akár holnap el is mehetnél a próbára! - "A próba", csak így emlegettük magunk között. Már egész kiskorom óta az volt az álmom, hogy híres táncosnő legyek. Persze, ezt a szüleim nem nézték jó szemmel. Ahogy szinte semmit sem, ami nekem örömöt okozott, vagy eltért a tervüktől, miszerint egy jól kereső komoly ügyvédet vagy orvost faragnak belőlem. Ugyan megértettem az aggodalmukat, hogy ha már ennyi pénzt öltek eddig belém, ne legyen hiábavaló, de engem sem az orvosi sem az ügyvédi pálya gondolata nem boldogított. Okos voltam, ezzel nem is volt baj, de...nem volt meg az az érzés, ami tánc közben tombolt bennem. Az érzés, ami miatt titokban ellógtam az óráim nagy részét, és a délutánjaimat is különböző indokoknál fogva a városban töltöttem. Anyáéknak erről semmit se szóltam, tűzzel-vassal próbálták volna meg elvenni tőlem a táncot. Szép szó, könyörgés nem segített volna. Nem hagytak hát nekem más választást : hazudnom kellett. Mindenért amit szeretek. Hazudtam, hogy táncolhassak, és később már nem is esett nehezemre hazudni. Így megszerezhettem amire vágytam, és nem lett baj belőle.
"A Próba" volt az egyetlen lehetőségem. A Dancing Queen nevű tánciskola ösztöndíjprogramot indított fiatal táncosok részére. Csak egy feltételük volt : kápráztasd el a zsűrit, és mehetsz is a Californiai tánciskolájukba. Onnantól kezdve a határ a csillagos ég! Legalábbis Colin így emlegette. Ő volt az egyetlen aki mellettem állt. Ő tudta az én titkomat, én az övét. Még Shay sem tudott a dologól. Azt hitte, ilyenkor Colinnal randizok, és jó baráthoz híven tartotta a titkot.

A sarkon elbúcsúztunk egymástól és megkaptam Shay üzenetét : Siess, 10 perc és óra!
A táskámat a tornacuccommal együtt a szekrényembe rakta, az ajtót pedig csak becsukta, de nem zárta be. Mindig ezt csináltuk, amikor tesiről lógtam.

- Kiment! - ordította teli torokból Dave. A fiúk szokásukhoz híven egymást dobálták tolltartóval, amit néha ki is dobtak az ablakon. Hihetetlen élvezet volt ez a számukra, koruk ellenére. Most is fel-le ugráltak az ablak előtt, és figyelték, hogy ki fogja visszadobni a tolltartót.
- Francba, nincs lent senki! - morogta Chris, és maga indult el a tolltartóért, ami pár másodpercen belül berepült az ablakon, persze hatalmas tapsvihar kíséretében. Az egyetlen aki nem tapsolt Josh Carter volt. Fekete kapucniját a feje tetejére húzta, és zenét hallgatott a telefonján, mindezt szokásához híven a leghátsó padon ülve, teljesen egyedül. Láttam, ahogy Shay nézi. Nem is igazán nézi, inkább bámulja, tágra nyílt szemekkel, mintha egy isten lenne. A többi lány is ezt csinálta. Köröbelül az iskolába járó nőnemű egyedek 95%-a titkon (bár egyesek nagyon is nyíltan) rajongtak Josh Carter-ért. Josh Carter pedig rájuk se nézett, de biztos voltam benne, hogy élvezi. A sarokban magányosan ülő, zenét hallgató, megmentésre váró rosszfiú című előadása az imidzse szerves része volt. Legalábbis szerintem. Ez most úgy hangzik, mintha utálnám, igaz? Pedig nem utálom. Csak nem értem ezt a nagy "Josh Carter-kultusz"-t.
- Sziiia - ugrottam hátulról Shay nyakába, aki erre riadtan elkapta a tekintetét Josh-ról és rám nézett. Josh pedig ránk.

- Úr Isten, de megijesztettél! - tiszta vörös volt az arca, miközben azt leste, hogy Josh még mindig minket figyel-e.

- Látom, téged is megtalált Cupido. Csatlakoztál már az Örökké Josh fanclub-hoz? Vagy nam kívánsz osztozni? - kérdeztem kaján vigyorral.

- Ne ilyen hangosan! - sípította , majd karon ragadott és kihúzott a teremből. Meg se próbáltam visszafojtani az egyre feltörő nevetésemet.

- Nem kell szégyellni, nem te vagy az egyetlen, aki súlyos ízlésficamban szenved.

- Áll már le! - szólt sértetten. Néha kicsit képes voltam messzire menni, ha gúnyolódásról volt szó.

- Oké, oké bocsi. Nem bírtam ki. - Magához húzott egy ölelésre, amelyről egyből rájöttem, hogy aggódik értem. Ő sokszor az aggódást vitte túlzásba.

- Elárulnád miért lógsz ennyit? - haboztam mielőtt válaszoltam volna neki.

- Majd egyszer elmesélem - sóhajtottam, és azt kívántam, bárcsak elmondhatnám neki.