Paranormális Lány 3.

Prológus

A háború véget ért. A tisztás újra a miénk. A csatában hatalmas lett a felfordulás. A tisztáson mindenhol holttestek hevertek és nem egy épület sérült meg. Az elkövetkezendő néhány hétben ezeket fogjuk renoválni.
Körbepillantottam és mikor teljesen biztossá vált, hogy egyedül vagyok, felhúztam a pólómat. Hosszú karmolás húzódott végig az oldalamon. Néhány órája ellátta egy tündérlány és be is kötözte, de az nem tartott sokáig. A kötés alig egy órán belül lehullott rólam. Óvatosan húztam végig az ujjaimat a seb felszínén, mire az egész testemet elborította a kín és a szemem előtt sötét foltok táncoltak.
Sípolva vettem a levegőt. A látásom lassan kitisztult és a fájdalom elviselhetővé tompult.
Újra megragadtam az ásót és beledöftem a földbe. Nem volt sok hátra. Az oldalam folyamatosan ellenkezett.
Mikor befejeztem, az ásó kihullott a kezemből és egy nagy levegővételt követően elindultam vissza a tisztásra a hullákért. Rajtam kívül még három ember foglalkozott a halottakkal. Owen a boszorkányokat gyújtotta fel, Nico és az egyik srác pedig a mi elesetteinket helyezték nyugalomra. Nekem jutottak a keletiek. Úgy döntöttem, hogy egy hatalmas gödörbe hajigálom az összeset. A tisztás szélén összehordott ember kupacról lekaptam egy rókát, majd a vállamra hajítva visszaindultam a gödörhöz. A súly alatt egyre gyorsabban kerített hatalmába a rosszullét. A világ forgott köröttem és a testem teljesen felmelegett. Vacogva közelítettem a gödör felé, ami egyre messzebbinek tűnt. Megbotlottam, aztán sántikálva haladtam tovább. A róka lecsúszott a vállamról és én a földön kötöttem ki, félig kábultan. Nem tudtam megmozdulni. A testem minden egyes sejtje ellenezte a mozgást. Képtelen voltam még a szememet kinyitni is.
Nem tudom, hogy mennyi ideig feküdhettem ott, de végül egy kézre lettem figyelmes, ami körülöleli a csuklómat. Két ujj erősebben szorított, mint a többi. Pont a tenyerem alatti puha résznél. A pulzusomat nézi, esett le.
Ezután a kéz átvándorolt a hátamra és megfordítva engem társult egy másikkal, ami a térdhajlatomnál kotorászott. Az idegen felemelt a földről, mire a fejem oldalrabicsaklott, egyenesen a férfi mellkasára. Magához szorított, utána olyat éreztem, amit még soha. Minden megszűnt körülöttem. Nem éreztem az ütemes lüktetést, amit a lépéseknek kellett volna kiváltania, sem az erdő illatát. Szellő simogatta az arcomat és az egyetlen meleg, a környezetemben az idegen mellkasa és az engem tartó keze volt.
Tompa puffanás majd sutyorgás hallatszott. Kicsit megdőltem, ahogy az idegen áthelyezte a testsúlyát az egyik lábáról a másikra, majd két koppanás és minden újra a régi lett. Halk nyikorgás törte meg a csendet, amit azonnal felismertem. Tizennyolc éve ismerem. A faházunk bejárati ajtaja az.
-Kali? - hallatszott az alfa meglepett hangja.
-Az erdőben találtam rá. Nem volt eszméleténél. - szólalt meg egy bársonyos, mély hang, közvetlen a fejem felett. A megmentőm.
-Köszönöm, hogy elhoztad! - könnyebbült meg Mason. - Felvinnéd az emeletre?
-Természetesen, uram. - lépett be a házba a srác, aki hallás alapján nem lehetett több húsznál.
Lassan baktatott fel az emeletre. Nem kellett látnom, hogy tudjam, merre járunk. Úgy ismertem ezt a házat, akár a saját tenyeremet. A megmentőm befordult a lépcső tetején és belökve az ajtómat, belépett a szobámba. A személyes terembe, ahol eddig Owenen és Masonön kívül nem járt fiú. És még a nevét sem tudom...
Óvatosan fektetett le az ágyamra. Gondosan betakart, majd mikor már azt hittem, hogy indul, gyengéden végigsimított az arcomon. Ha képes lettem volna megszólalni, maradásra bírom, de a testem tehetetlenül feküdt a matracon. Csak hallgattam, ahogy a srác kisétál az ajtómon. A megmentőm, akinek valószínűleg soha nem fogom megtudni a valódi kilétét.