Paranormális Lány 3.

17.fejezet-Kialvatlanság

Kali
-Hogy mi? - szaladt fel a szemöldököm a homlokom közepébe - A keleti falka volt?
Apa csendesen rázta a fejét.
-A boszorkányok. Bosszú, amiért a társaik halálukat lelték itt a tisztáson. - magyarázta az öcsém egy kicsit nyugodtabban. - Eleinte csak Nes volt a célpontjuk. Valaki az alfa családjából, de Joy a védelmére kelt. Meg akarta menteni és mind a kettőjüket elragadták.
-Ooh, Owen - suttogtam halkan, őszinte sajnálattal. Két számára fontos embert is elveszített egyetlen éjszaka alatt, anélkül, hogy bármit is tehetett volna ellene.
-Nem kell a sajnálatod! A segítségedre lett volna szükségem, de te cserben hagytál! - vágta a fejemhez és a szavai szíven ütöttek.
Az öcsém kirántotta a karját apa szorításából és hatalmasat lökött az ajtón, majd kiviharzott a szobámból.
Felugrottam az ágyról és azonnal utánarohantam. A folyosón trappolt végig hatalmas dühvel.
-Owen! - kiáltottam utána - Állj meg! Várj!
-Mi van? - pördült felém és hihetetlen mennyiségű harag áradt belőle.
-Tudom, hogy most teljesen szétesve érzed magadat és mindenki hibás, de lásd be, hogy...- kezdtem magyarázni, de közbevágott.
-Fogalmad sincs, milyen rossz ez nekem! - vágta az arcomba, majd megfordult és ismét elindult.
Ebben a pillanatban fogyott el a türelmem. Tisztában vagyok vele, hogy mennyire nehéz ez neki, hiszen nekem is ugyanennyire rossz.
Gyorsítottam a lépteimen és ismét az öcsém nevét kiáltottam, mire ő indulatosan fordult felém.
-Mi va...- kezdte, de ezúttal én nem engedtem neki, hogy befejezze. Felemeltem a karomat és a torkának szorítva a falnak löktem. - Azt hiszed, hogy csak neked nehéz ez? Hogy csak te szenvedsz? - kikerekedett a szeme. Ugyanannyira meglepődött, mint én legutóbb. Ritkán van olyan helyzet, amiben mi indulattal reagálunk. - Mindannyiunkat ért ma veszteség, nem csak téged. Úgyhogy, ha azt hiszed, hogy csak neked van jogod dühösnek lenni, akkor tévedsz! Nekem is fáj! Szerinted én nem utálom magamat, amiért nem voltam ott? De. Mindennél jobban. Viszont, ha most elmerülsz a dühben és másokat hibáztatsz, az nem segít semmiben. - ordítottam az arcába.
Egy pillanatra teljes csend lett, utána Owen bizonytalanul bólintott.
-Igazad van. Ne haragudj rám! Fogalmam sincs mi ütött belém - suttogta halkan, mire elvettem az alkaromat a torkától és gyorsan magamhoz öleltem. Egy pillanatnyi habozás után viszonozta, körém fonva a karjait. - Köszönöm! - suttogta a fülembe.

Az eltelt néhány napban Owen egy szemhunyásnyit sem aludt. Egyre több tervet alkotott meg, de mindegyikben volt valami hiba. Alapvetően nem lett volna semmi gond, ha tudjuk, merre keresssük a boszorkányokat.
Félálomban voltam, mikor a szobám ajtaja kivágódott és Owen baktatott be, karikás szemekkel, kezében egy nagy adag papírköteggel.
-Ez már jó lesz, esküszöm! - bizonygatta és én nem tudtam nem észrevenni a szeme alatt húzódó sötét karikákat.
-Owen! - sóhajtottam nagyot és még jobban belefúrtam a fejemet Meliorn mellkasába. - Tudod te hány óra van?
-De most komolyan! - ült le az ágyam szélére és az orrom alá nyomta az egyik papírt - Nézd meg!
Idegesen túrtam bele a hajamba, de végül megadtam magamat a bátyám unszolásának és ülő helyzetbe küzdöttem magamat.
Lassan olvastam végig a tervet, ügyelve minden apró részletre. A végén elgondolkodtam egy kicsit, majd újra elolvastam.
-Ez akár még össze is jöhet - gondolkodtam el és lerugtam magamról a takarót, majd kirohantam a szobából, Owennel a nyomomban. Apa az irodájában ült és az iratai közt kotorászott.
-Ezt meg kell nézned! - toltam az orra alá a papírt.
-Most már te is kezded? - nézett rám értetlenül.
-Nem. Ez most komoly. Tényleg bejöhet. Ez működhet! - erősködtem, amivel sikerült felkeltenem apa figyelmét.
Gyorsan végigfutotta a tervet és a legvégén összevonta a szemöldökét.
-Teljesen biztos vagy benne, Kali? - nézett rám gyanakodva.
-Igen. - feleltem határozottan.
-Akkor rád bízom a megszervezését. Szedj össze annyi embert, amennyire szükséged van!
Mosolyogva bólintottam, tudva, hogy most esély nyílik rá, hogy visszaszerezzük a lányokat.