Paranormális Lány 3.

10.fejezet-A történet egy másik szemszögből

Meliorn
Tisztán emlékszem a pillanatra, mikor először láttam Kalit.
Mike, Simon és Chris álltak mellettem. A legidősebb köztünk Mike volt, mégis néha úgy éreztem, hogy ő viselkedik a leggyerekesebben. Most is ahhoz ragaszkodott, hogy fegyverekkel érkezzünk, mondván az alakváltók kétszínűek és nem lehet megbízni bennük. Még a mai napig is eszembe jut a pillanat, mikor az a három nagymacska kilépett a fák közül. A kezem megremegett, de nem engedhettem le az íjat, míg Mike úgy nem rendelkezett. A fehér tigris morogni kezdett, utána mind a hárman alakot váltottak. Láttam már ehhez hasonlót, de az jóval nagyobb távolságból volt és közel nem nyűgözött le ennyire. A tekintetem azonnal a gepárdra irányult és egyetlen levegővétel nélkül figyeltem, ahogy az arca állati vonásai lassan emberi formát öltenek. Lenyűgözött ez a gyors, mégis kivehetően lassú folyamat. Először a szőre húzódott vissza és közben megjelent a dús, barna haja. Utána az orra, majd az arca többi része is emberi lett, eltekintve a szemétől és a fogaitól.
Egy pillanatig tétovázott, aztán a szeme erőteljesen felragyogott, majd visszavonulót fújt és a közel felnőttkorú lány ott állt előttem, teljesen emberi alakjában. Lenyűgözött a látvány és csak pillanatokkal később tűnt fel, hogy a hiúz helyét egy tizenéves lány vette át, míg a tigris egy körül belül velem egyidős, fehér hajú sráccá változott. Az arca komoly volt, de közel nem annyira határozott, mint a nővéréjé. Mert, hogy testvérek voltak, ehhez kétségem sem fér. Bármennyire is hasonlítottak, engem egyedül a gepárd fogott meg. Képtelen voltam levenni a szememet róla. Még akkor sem, mikor leengedtük az íjakat és megkezdődött a tárgyalás.
Nagyon mélyen tudatosult bennem Mike és a gepárlány szavai, de nem voltam képes értelmet adni a szavaknak. Azt felfogtam, hogy nem értenek egyet. Az elmém lassan kitisztult és mindent megértettem, de akkorra már a három alakváltót elnyelte az erdő.
Értetlenül fordultam körbe.
-Dehát miért? - kérdeztem a mellettem álló Mikeot.
-Nem vagyok hajlandó kockáztatni az embereim életét azért, mert ezeknek éppen most háborúsdit van kedvük játszani. - vonta meg a vállát, majd hátat fordítva nekünk, elindult vissza, a királyhoz. Nagyot káromkodtam magamban és lehúztam a fejemről a maszkot, mire néhány kék tincs az arcomba hullott.
Egész haza úton mérgelődtem magamban. Képtelen voltam elhinni, hogy ennek vége és soha többé nem látom a lányt. Amint elértük a birtok határát, szétszéledtünk. Chris és Simon kardot ragadott és hátravonult, hogy harcoljanak. Mi pedig beléptünk a kastélyba és egyenesen a tárgyalóteremhez mentünk. Mike meglepett pillantást küldött felém, de egyetlen szót sem szólt. Kettőt kopogott, majd meg sem várva a választ, benyitott. A teremben négyen ültek egy asztalnál, köztük a nagybátyám. Mike eléjük járult és tő mondatokban beszámolt az alakváltókkal való találkozásról, majd amint befejezte, kisétált. Én karba tett kézzel álltam a falnak dőlve.
-Meliorn! - szólított meg a nagybátyám, Jackson. - Miért van az az érzésem, hogy nem támogatod Michael nézeteit?
-Nem tetszik az, ahogyan hozzááll a dologhoz. Folyamatosan azt szajkózza, hogy segítsünk másoknak, erre mikor végre lehetőségünk nyílik, megtagadja. - vontam meg a vállamat, mintha semmiség lenne az egész. - Megjátssza magát.
-Ezek szerint te úgy látod, hogy részt kellene vennünk a háborúban. - értelmezte az elmondottakat Jackson.
-Igen. Adj nekem egy maroknyi embert és segítek az alakváltóknak. Még jól jöhetünk ki ebből. Mason Russel elég befolyásos ember. Sok dologban a hasznunkra lehetne. - tereltem a dolgokat taktikai irányba.
-Feláldozzuk a harcosainkat egy olyan emberért, aki maximum elszállásolni tudna minket? Ez közel nem elég indok. - vágott közbe az egyik felsőbbrendű. - Sajnálom, de ebbe nem megyünk bele. Michael jól döntött. Jobban járunk, ha kimaradunk ebből a háborúból.
Mind a hárman bólogattak. Csak a nagybátyám ült teljes csendben. Az arcáról semmit nem tudtam leolvasni.
-Tök mindegy! - vontam meg a vállamat és kibaktattam a teremből.
Jackson azonnal utánam sietett.
-Meliorn, várj! - kapta el a karomat. -Legyél éjfélkor a kapuknál! - suttogta alig hallhatóan, utána elengedte a karomat és visszasétált a tanácstagokhoz.
Értetlenül néztem utána és pontosan úgy tettem, ahogy a nagybátyám kérte.
Már negyed órája álltam a kapuknál és éppen azon agyaltam, hogy inkább visszamegyek a szobámba és alszom, mikor megjelent a nagybátyám, egy seregnyi emberrel.
-Remélem ennyi elég lesz - mosolyodott el, majd a kezembe nyomta az íjamat és egy rekesznyi nyilat. - Még most induljatok. Hajnalig észre sem fogják venni, hogy elmentetek.
Elképedve néztem Jackson szemébe.
-Köszönöm! - mosolyodtam el és átkaroltam a nagybátyjámat.
-Csak gyere haza épségben! - nevetett fel halkan.
Bólintottam, utána az íjat áthúztam a fejemen és a kezemben a nyilakkal kocogni kezdtem az erdőben.
Ne félj, gepárdlány! Jövök!