Valami más

Jani POV [2]

Végtelen sármomnak köszönhetően sikerült rávennem Pistit, hogy visszatérjen kis csapatunkhoz. Szinte fájt nézni, ahogy elmerül a képernyőben, és megszűnik kapcsolata a külvilággal. Néha bűntudatom van, hogy én már egész nap ráérek vágni, ő meg kénytelen „rendes" melóba menni, mert Adri szerint kell a biztosíték, ha bedől a csatorna, ő meg valamiért egyetért vele.

Megrázom magam, és belenézek a visszapillantóba, ahol egymás mellett látom magunkat. Talán ebben a pár napban sikerül kicsit kikapcsolódnia, és halványodnak a karikák a szemei alól.

- Mit nézel? - kérdezi hirtelen, és elmosolyodom. Sosem veszi észre, amikor ő kever minket „gyanúba", csak az gáz, ha én csinálom.

- Semmit - rázom meg fejem, és kinézek az ablakon. Amíg fárasztom a szemem a bámulással, a srácok arról kezdenek el vitatkozni, hogy mikor érünk Strasburgba. Persze én megnéztem rendesen a jegyemet, de hagyom, hogy maguktól jöjjenek rá. Kell a sikerélmény, és dolgozzanak meg érte.

Lassan elhalványulnak a hangjaik, és a bekészített videókra gondolok. Remélem, nem szarik be megint a YouTube, mert ha csak vlogot rakunk fel, darabokra fognak cincálni minket.

- Koszos a szemüveged - szólal meg Pisti közvetlenül a fülem mellett, én pedig ugrom egyet ijedtemben. - Nindzson? - kérdezi vigyorogva, mikor csukott szemmel kifújom a levegőt.

- Nindzson, bazmeg, az - válaszolom, de ő csak nevet, mint mindig, mikor sikerül elkapnia. Leveszem a pápaszemet, és a nagyja mocskot letörlöm róla a trikóm szegélyével. Nem a legkellemesebb viselet egy szűk kocsiban, főleg, hogy Pistivel gyakorlatilag egymásra izzadunk - fúj -, de legalább az egyik vállam nem gyullad ki.

- Áhh, add ide - kapja ki kezemből a szemüveget. Nyögve helyezkedik az ülésen, mintha nem férnénk el rendesen, pedig simán, csak szeret műsorozni. Alaposan átdörzsöli a lencséket, és ilyenkor hálát adok, hogy kértem rá karcmentes lószart...

- Na, adjad csak vissza - nyúlok felé, de elkapja előlem, és úgy belemerül a projektbe, hogy már grimaszol is mellé. Sose fogom megunni a hülye képeket, amiket vágni tud. Végül ráhagyom, és felnézek. Zsolti nagyon furcsán sasol az anyósülésről, majd álmodozó sóhajt mímel, és elmorzsol egy ott nem lévő könnycseppet.

- Bekaphatod - közlöm vele komolytalanul, mire hiénaszerű röhögéssel előre fordul.

Nagy nehezen visszakapom a látásom, és pár óra értelmetlen pofázás után Ferihegyen kötünk ki. Felrázom Pistit, és letöröltetem vele a nyálat a szája sarkából. Mindig akkor alszik a legmélyebben, ha mozog valami a segge alatt. Mármint valamilyen jármű persze.

Kikászálódunk, lejátsszuk a szokásos ellenőrző-köröket, és Peti lelkére köti a parkolóőrnek, hogy úgy vigyázzon a húszéves Fordjára, mint a szeme fényére. A többiekkel próbálunk nem felröhögni.

Szerencsére nem kell sokat gyalogolni az utastérig, és a mozgólépcsőn sem vérzik el senki. Rövid vlogolás után pont annyira eseménydús a várakozás, mint mindig, bár sokat dob rajta, hogy páran felismernek minket, miután megszabadultunk a bőröndöktől - úgy látom, Pisti megint felkészült az Apokalipszisra. Fotózkodás, lassú araszolás a küzdőtér felé, majd göndör kollégám egy cigire megszökik a forgatagból, és engem is vonszol magával. Megszokott rutin ez, kérdés nélkül vonul a kinti bár pultjához, és rendeli meg a felest, amivel túlélem majd a felszállást. Már az üres poharat szorongatom, és fintorgok a rám dőlő füst miatt, mikor felszáll az első repülő, mióta kint vagyunk. A zaj és a remegő épület nem segít a félelmemen, de Pisti elsüt valami hülye poént, és féloldalasan elvigyorodom.