Valami más

Jani POV [4]

Mikor már az összes létező strasbourgi nyilvántartásba felvezettek minket, végre elindulhatunk pihenni a holnapi egész napos kockulás és videózás előtt.

- Vennem kéne egy cowboykalapot - jegyzem meg a belépőkártyát nézve, és Pisti zokogó nyüszítésén elmosolyodom.

- Ez nem egy seriff csillag, ez egy buzi csillag. Van különbség - mondja fáradtan, ahogy az autó felé vonulunk. - Akarsz vlogolni a kocsiban?

- Ezzel a fejjel horror vlog lesz, de persze. Kell az anyag.

Még mindig világos van kint, de az utazás megtette a hatását, és Pisti sincs a toppon, majdnem hasra esik egy teljesen sima járdán. Úgy érzem, elérkezett az ideje, hogy átvegyem az irányítást...

Zsebre vágom a belépőinket, majd egyik ujjamat beleakasztom Pisti hátizsákjába, és úgy húzom magam után, ahogy követjük Zsoltiékat egy nagyon sötét Mercédeszhez. Nem tudom, Franciaországban mekkora hagyománya van a maffiáknak, de gyanítom, a tulaj nem teljesen tisztán szedte össze a kocsi árát...

Kételyeimet félretéve lepakolom málháinkat a csomagtartóba - köztük Pistiét, amitől több centit süllyed az alváz -, majd bekászálódunk a barátságtalan sofőr mögé. Hát persze, hogy napszemüvegben ül a sötétített üveges luxusjárgányban. Haverkodva intek, de csak egy morgás-szerűséget kapok válaszul, míg Peti be nem száll mellé. Vele olyan felszabadult és vidám francia párbeszédet vágnak le, hogy a méregdrága kárpitról vakarom össze az államat utána.

- Te mióta tudsz franciául? - kérdezem kezemben a felvételre kész kamerával, mikor elhallgatnak egy másodpercre.

- Innen származom, ő Mattheo, a sógorom - néz rám a visszapillantóból sofőrünk felé intve, aki ismét csak morog. - Aszittem, már mondtam, hogy két anyanyelvem van.

- Ne szerénykedj, nyolc nyelven beszélsz folyékonyan - szúrja közbe Zsolti mellőlem, majd mire ránézek, már vissza is zuhant a telefonja képernyőjébe.

- Hét - javítja ki Peti. - Japánul még nem tudok rendesen.

- Mert mennyit tudsz a három nyelvjárásból? Másfelet? - szólal meg ismét a nap trollja, ezúttal fel sem nézve.

- Kettőt - süti le szemét Peti, így a tükörben már csak szőkésbarna, felzselézett haját látom. Pistivel azon gondolkodunk egymásra nézve, hogy mióta ismerjük mi ezt a srácot, és honnan. Aztán rájövünk, hogy fogalmunk sincs, és hogy tökmindegy.

- Kurvajó vagy - dicsérem meg, mert a nyolc az mégiscsak nyolc, nekem még az angollal is gondjaim vannak néha, szóval megérdemli.

- Merci(1) - válaszolja franciául, és kis gondolkodás után eszembe jut a válasz.

- De rien(2) - mosolygok vissza rá.

Ezután felveszünk pár percet az útból, szerencsére Mattheo lejjebb veszi a hangerőt, így talán érthető is lesz majd, amit pofázunk, bár pár nézőnek biztos idegesítő lesz a francia hadarás a háttérben. Így jártak.

Elteszem a kamerát, és végre van időnk szétnézni. Ritkán használom ezt a szót, de nagyon festői az egész város a rengeteg híddal és a minden-ablakban-virágláda házakkal. Peti kikapcsoltatja sógorával a légkondit, én meg átnyúlok Pisti előtt, hogy letekerjem az ablakot. Méltatlankodva fújtat, amiért bemászok a személyes terébe, de nem szól semmit, csak tűr. Nagyon fáradt lehet, ha nem harapja le a fejemet miatta. Zökken egyet az autó, és csak a combján tudok megtámaszkodni.

- Bocsi a tapizásért - nyögöm, de tovább tekerem az ablakot, míg beárad a kellemesen hűvös levegő. Hallom, ahogy Zsolti felröhög mögöttem, így a szükségesnél nagyobb lendülettel lököm el magam Pistitől, és teljesen véletlenül gyomorszájon könyökölöm a gyereket. Nem túl erősen, csak hogy tanuljon belőle.