Valami más

Pisti POV [5]

Ma megint mindent előröl kellett kezdenem Adrival. Mindig ez van, mikor rájön az ötperc, és kitalálja, hogy neki tulajdonképpen nincs is helye az életemben, és biztos csak azért tartom ott mégis, mert sajnálnám az időt, amit már eltöltöttünk egymással. Amíg a YouTube nem volt, sosem jutott az eszébe ilyesmi, az utóbbi három év alatt viszont egyre gyakrabban jön elő vele. Mióta napi szinten van videó, még rosszabbá vált a helyzet, ezért számítottam rá, hogy ismét meg kell majd birkóznom egy kitörésével, csak arra nem, hogy ilyen hamar. Még nem készültem fel rá.

Most leginkább arra hivatkozott, hogy tudja, mennyi energiámat veszi el a csatornától az, hogy még vele is kell foglalkoznom - ez nem érdekel, két óra alvással is lehet létezni, és én döntöttem így -, meg, hogy száz másik olyan lányt találnék, akivel úgy meg tudnám oldani az időbeosztásom, hogy ne készüljek ki. Csak azt nem veszi hozzá, hogy ezek a lányok már nem engem látnának, hanem azt a háromszázezer másik embert, aki feliratkozott rám. TheVR Pistit, a trágár rage gamert, és nem Fábián Istvánt, azt, akit ő megismert...

Mikor összejöttem vele, még nem voltam híres. El tudtunk menni úgy kávézni, hogy ne állítsanak meg öten útközben, és ebből kettő ne legyen olyan bunkó, hogy az ő kezébe nyomja a telefont azzal, hogy „csináljá' már egy képet". Ezt nem lehet kiküszöbölni, bármennyi videóban mondom el, és megszokni sem egyszerű. Megértem, hogy nehéz neki. Még mindig. Tudom, hogy nem az a fő problémája, hogy folyton fáradt vagyok. A baj, hogy tudja, hogy a csatorna nélkül nem lennék az, és egy csomó szar élménye nem lenne még, de azt nem mondhatja, hogy hagyjam abba, mert nem tenném. Nem tehetném, mert már ez is ugyanúgy az életem részévé vált, mint ő.

Ezért állít mindig választás elé. Ezért kell folyton elmondanom, hogy szeretem, és, hogy képes vagyok ezt megoldani úgy, hogy ne kelljen szétválnunk. Mindig, újra és újra. És az egész nevetséges, mert nekem soha, egy pillanatra sem jutott eszembe, hogy a csatorna miatt szakítsak... neki viszont csak ez jár a fejében.

Ez nem olyan dolog, amit Janinak elmondhatnék. Persze, majd pont neki, akivel ha szóba jön Timi, kénytelen vagyok ötvenedszerre is végighallgatni, hogyan mutatta meg neki az Oculust, a Vive-ot, a tökömtudját, hogy milyen ügyes volt a csaj, milyen jót gémeltek, és egyébként hogy imádja az életét vele. Sohasem azt hallom, hogy „amúgy Timi legszívesebben már kibaszna az ablakon, amiért folyton nálunk dekkolsz minden egyes hétvégén", vagy, hogy „amiatt az egynapos stream miatt a múltkor nagyon összekaptunk, nem kéne még egyszer". Sosem mondja, hogy egyáltalán veszekednek, akkor én minek tegyem?

Meghallgat. Persze, hogy meghallgat, de attól még semmi sem fog változni. Jövő hónapban ugyanúgy lezavarunk majd egy vitát valami kamuindokkal arról, hogy válasszak életet, de ha a Janihoz tartozót választom, akkor őt elvesztem vele... ugyanúgy meggyőzöm majd, hogy felesleges a választás, mert ez a kettő nem üti egymást, nem hagyom. De meddig mehet ez így? Már nem bírom sokáig... és gyanítom, hogy Adri sem.

Ezek után még foglalkozzak jó szívvel a csatornával. Nem egyszerű. Nagyon nem. A képeket szerencsére elég hamar feltöltöm facebookra és instagramra, utána pedig válaszolni kéne pár kommentre és üzenetre, de szokás szerint annyi a balfasz, hogy ahhoz ma nincs energiám. Ha nem lenne muszáj... de az, mert Janival megosztjuk a melót, és ebben ma én vagyok a soros. Így ha rossz szájízzel is, de megcsinálom.

A végére már annyira leamortizálódik az agyam, hogy az ismerőseimnek is ugyanazzal a sablonszöveggel reagálok, egészen addig, míg Jani neve fel nem villan egy új chatablakban. Ez a gyökér itt ül két centire, mit írogat rám? Azért rákattintok, hogy tudjam, miért basszam le szóban.