Valami más

Pisti POV [23]

Ennyire még sosem akartam tisztázni valami olyat, ami így is teljesen világos. Mert egy ideje sejtem, jó ideje tartok tőle, és annál régebb óta tudom biztosra. Persze szavakba sohasem foglaltam. Azt nem lehetett, akkor többé nem tagadhattam volna, nem bújhattam volna semmi mögé. De a mostani alkalom után már biztos vagyok benne, hogy ő is ugyanígy érez. Akkor és ott nem csak az érintésekről volt szó, nem csak a vágyról, hanem valami sokkal többről. Éreztem mindent, de legfőképpen őt, a többi másodlagos volt. Még ha nem is csináltunk volna semmit, ha nem érek hozzá úgy, vagy éppen csak hozzá érek, akkor is ugyanaz lett volna a hatás rám nézve. Ami egyrészről nevetséges, mert nem élvezhetném ennyire más örömét, ez nem normális, ez szinte már szánalmas... tudom, és mégis.

Egy részem folyamatosan ezt hajtogatja, de abban a pár felszabadító percben, mikor elhallgat, jobban érzem magam, mint bármikor. Kicsit olyan, mintha egész eddig irtózatos szomjúság gyötört volna, de most rátaláltam a forrásra, aminek már csak a látványa elég hozzá, hogy felüdüljek. Ez is faszság, mert nem is a látványról van szó, hanem egyszerűen... róla. A jelenlétéről, és minden kis apróságról, ami azzá teszi, aki.

Furcsa, mert senkire se tudtam így nézni azelőtt. Azt nem mondanám, hogy mindenki iránt közömbös voltam, de a személyük egészét láttam, azokkal a rossz tulajdonságokkal együtt, amik egyáltalán nem tetszettek bennük. Janinál viszont még ezeket is csak szeretni tudom. Az összes hülyeséget, az összes égő beszólást, mindent, ami után még nekem is meg kellett kérdőjeleznem, mi van közöttünk. Eddig legalábbis.

És ez veszélyes. Kibaszottul veszélyes, hogy mennyire védtelen lettem előtte, és még csak nem is saját akaratomból. Az a kapu, amit előtte hat lakattal lezártam, és át is láncoltam a biztonság kedvéért, most tárva-nyitva áll előtte, és bármikor beléphetne, elég lenne csak kimondania, hogy... hogy szeret. A fenébe is, ennyi elég lenne! És mikor arra gondolok, hogy megteszi, olyan féktelen boldogság önt el, mintha a világon mindent megkaptam volna. Utálnom kéne magam érte, de már erre sem vagyok képes. Ugyanakkor tudom, hogy ő nem fogja kimondani. Nem fogja, és egyedül én vagyok a hibás, amiért nem. Valahol mélyen talán ő is érzi, hogy ugyanabba a kibaszott mély verembe estünk, hogy már én sem tudnám tagadni, de mégsem fogja, mert rólam van szó. Túl sokáig próbáltam hárítani és menekülni, olyan sokáig, hogy végül a saját csapdámba estem. És nekem kell kimondanom ahhoz, hogy feloldjam.

És próbálom. Tényleg nagyon próbálom! De mindig, mikor már épp hozzákezdenék elfogynak a szavak, elakad a lélegzetem és minden kicsit fakóbb lesz, csak az érzés marad ugyanolyan intenzív. Ő pedig nem erőlteti, csak rámhagyja, pedig most az egyszer kibaszottul nem kéne. Nem akarok mást, csak magamhoz ölelni és megcsókolni, de még ezt sem teszem, mert tudom, hogy ez nem elég. Már nem elég, már nem csak erről szól, mégsem bírom szavakba önteni, hogy miről is igazán.

Aztán mikor már rászánná magát, és én is rászánnám magam, mindennek vége lesz, mert ismét az elmémbe hasít, mekkora barom vagyok. Nem kell látnom a mobilját, hogy tudjam, ki írt neki, és ezzel már nem tudok szembenézni. Megint elmenekülök. Mindig a könnyebb utat választom, hogy aztán megbánhassam, és magamat okolhassam miatta. Ha képes lennék maradni minden más lehetne, de nem tudom rávenni magam, a lábaim szinte maguktól indulnak meg. Timivel nem versenyezhetek... és önmagammal sem.

Elbaszott egy helyzet. Még sokáig gondolkodom rajta, mi lett volna, ha, de aztán elengedem a dolgot, mert hazaérek. Ez elől sajnos nem tudok kibújni, bárhogy is szeretnék, ezért csak halkan sóhajtok, és kinyitom az ajtót. Szokatlan csend fogad. Mármint Adri egyébként sem szokott hangzavart csapni, ha egyedül van itthon, de a megszokott neszezés, ami az érkezésemkor fogad, most nincs sehol. Bár ennél jóval árulkodóbb jel, hogy Bigie sem szalad elém, ebből tudom, hogy valószínűleg elvitte sétálni. És igazam is van, mivel a konyhába érve egy gyöngybetűkkel írt cetli fogad: